Szabó József László plébános:

 

Változás a Szent Erzsébet Katolikus Óvoda vezetésében

 

A katolikus óvoda vagy iskola alapítását követő második év végén a Fenntartó általában képet szeretne kapni arról, hogy az intézmény működése minden szempontból rendben van-e. A Fenntartó nem vállal és nem finanszíroz olyan intézményt, mely nem a katolikus nevelés kibontakozásának az irányába halad. A mi óvodánk esetében az volt a meglátás, hogy kifogástalan a munkaszervezés, a törvényi feltételeknek mindenben magas szinten megfelelünk, jó a gyermekek ellátása, azonban a keresztény nevelés helyett vallási programok vannak, s ezekkel szemben is, kis létszámú szülői csoportokban szervezett ellenállás alakult ki. Ennél nagyobb baj nem nagyon lehet egy induló katolikus óvodában. A helyzetet kezelni kell. A Fenntartó úgy döntött, hogy a fóti Gondviselés Óvoda tapasztalt intézményvezetője, Szerepi Imréné átveszi egy évre az óvoda irányítását, hogy a katolikus nevelés prioritást kapjon, és ha kell, az Egyház a maga önvédelméhez, amely a katolikus elvek maradéktalan érvényesülését jelenti, a szükséges lépéseket megtegye.

 

Eddigi intézményvezetőnk munkáját megköszönjük, és nagyra értékeljük. Kevesen tudták volna elvégezni azt a hatalmas munkát, amely ráhárult. Voltaképpen egy helyzet áldozata lett. A probléma forrása az óriási nagy óvodai létszám, amellyel elindult minden előzmény és tapasztalat, valamint megfelelő személyi bázis nélkül a katolikus intézményi nevelés Dunakeszin. Dászkál Istvánné talán a legkevesebbet hibázott. Sőt, a szoros értelemben vett szakmai munka terén két év alatt négy év feladatot elvégzett. Ezért a helyes továbblépéshez mindenkinek el kell végeznie az önvizsgálatot. Nekem is. Módomban állt volna megakadályozni az eredeti terv feletti plusz két csoport beindítását. Világosan látszik, ha megmaradtunk volna a négy huszonöt fős csoportnál, olyan szívet-lelket melengető hangulat lenne óvodánkban, mint egyik-másik neves budapesti katolikus óvodában. Van száz együttműködő családunk. Emellett, az építkezési szakasz utolsó félévében nem kerítésárkot kellett volna ásnom, pénzt gyűjteni és betont keverni, hanem egyenként megkeresni a helyi plébániákhoz kötődő fiatal házaspárokat, és megkérni őket, hogy segítsenek, adják fel kényelmüket, és a már más óvodába járó gyermekeiket hozzák át a katolikusba. Ezzel a felelősséggel tartoznak egyházuk iránt, az esetleges áldozatot pedig Isten bőségesen egalizálja. Megdöbbenve szembesültünk azzal, hogy senki sem hozta át az újonnan induló katolikus óvodába a gyermekét.  Ezzel nem így számoltunk. Túl sokat írtam, amit az emberek nem olvasnak el, vagy csak felületesen olvasnak el. A szándékom az volt, hogy korrekt ismerete legyen mindenkinek. Ehelyett sokat, nagyon sokat kellett volna beszélgetnem, és elmenni azokhoz az elit katolikus csoportokhoz, akik az „isteni mindentudás” birtokában „tévedhetetlenül” fogalmaztak városszerte, és hivatástudattal tájékoztatták a Fenntartót. Nem szülői fórumokat kellett volna tartanom, hanem valamennyi csoportban számos megbeszélést egy szűk körrel. Ennek az lett volna a lényege, hogy a katolikus neveléshez nem értő vagy ebbéli képességeikben bénult óvónőket összehozzam azzal a katolikus szülői körrel, akikre támaszkodhattak volna, akiktől bátorítást kaphattak volna a katolikus nevelés értelmének, mibenlétének, értékének, szépségének vonzó ajánlására. Az eredendő bűn a nagy létszám felvállalásában rejtezik. Nagymamámtól, aki csupa szív ember volt, de azért két lábbal a földön járt, gyakran hallottam: Nincs még ellenséged? Tégy jót valakivel, majd lesz. Úgy gondolom, aki tud a sorok között olvasni tudja, mire célzok, képet kapott a változás hátteréről, és érteni fogja a szeptembertől kezdődő új folyamatokat. Úgy gondolom, a Fenntartó képviseletének is tovább kell gondolnia, helyesen tett-e mindent. Vajon nem kellett volna-e sokkal alaposabban konzultálnia a helyi plébánossal a kivitelezés tekintetében? Egy adott egyházközségben a szakmai kompetenciák és a lelkipásztori felelősség határának megállapításához a plébánosnak van kellő képessége (felszenteltsége) és képzettsége, valamint püspöki delegációja. Külső, rivalizáló tényező nem korlátozhatja és nem utasíthatja a plébánost a rábízott katolikus közösség életének szervezésében. A plébános közvetlenül a Püspök alá van rendelve. Az egyházmegye egyetlen világiakból álló intézménye sem rendelkezik a plébánost helyettesítő vagy korlátozó kompetenciával a plébánia hitéletét érintő kérdésekben. A döntéseknek alapos tárgyalást követően, teljes konszenzussal kell születniük. Vita esetén a püspök dönt. Ha ezt az egyháztani és evangéliumi elvet betartottuk volna, akkor nem távcsöves puskával lövünk ki valakit, hanem kellő empátiával, a jó hírnévhez való jogát megőrizve, kivezetjük a rendszerből. De ez egy másik szála a történetnek. Kérem az együttműködő családok további lojalitását. Az a cél vezet bennünket, hogy minél tisztességesebb szándékkal és minél jobb képességekkel álljunk a gyermekek mellé. Dászkál Istvánné munkájára mindig hálásan fogok emlékezni. Szerepi Imréné nem kis feladatra vállalkozott. Teljes bizalmunkat és lelkes támogatásunkat fogja élvezni. A gyermekeinkért dolgozik.

 

Emlékeztetőül: Vissza-visszatérő gondolatok a hitnevelésről

 

A gyermekkor nem múló epizód, hanem mint legfőbb örökséget, magunkkal visszük egész életünkre. Amit belecsepegtetünk a kisgyermek lelkébe, az már mindvégig benne marad. Ezért nagy a felelősségünk, hogy miképpen kezdjük a hitnevelést, és miképpen alakítjuk a kisgyermek istenképét, azt az istenképet, ami személyiségünk egyik legmeghatározóbb komponense.

 

Amit képviselünk: A kisgyermek lelki jellemezői

 

1. A gyermek érzelemmel vezérelhető lény. Nem szabálykövető, hanem a nagyobb szeretet felé hajló. Óvodás korban mégis nagy szeretettel és szelíd következetességgel ki kell alakítani a közösségi életkeretet. Dicsérettel, példaadással kell hívogatni a felebaráti szeretet gyakorlására, hogy ez a legfontosabb keresztény alapérték egyre inkább örömteli készséggé váljon benne. (Az erény a készséggé vált jó.)

2. A gyermek nagyon jó megfigyelő, de természetesen, igen sokszor rosszul következtet. Ezek nemcsak ünnepelendő „tündibündi” kiszólások, hanem jelzések is, hogy miképpen érez, hogyan következtet. Sok türelemmel, következetes törődéssel segítjük a jó megfigyelés mellett az egyre jobb következtetést is.

3. Kisgyermekkorban nem csupán az ember érzelmi, erkölcsi irányulásai és az intellektuális aktivitása formálódik a legérzékenyebben és legmaradandóbban, de az istenképe is. És ez utóbbi valamiképpen egész valónkat, jövőbeni életminőségünket meghatározza. Már az óvodáskorban is érvényesül, hogy a hit erőszakkal nem közvetíthető. Csakis a hit örömében, a sugárzó istenszeretetben élő emberek alakíthatják helyesen a gyermek istenképét. Segítséget kell adnunk, hogy ezt a felelősséget a szülő is élje át. A „vallásos vagyok a magam módján” édeskevés. A mennyei Atya jó. Nagyon sok ajándékot akar átadni nekünk. Ezek az ajándékok Jézus révén érnek el bennünket. Jézus ott van, ahol Egyház van. Az Egyháztól elhatárolódva nem találkozunk Jézussal. Nem jönnek az ajándékok, és ez egyre nagyobb hiányérzést kelt bennünk. Egyre inkább a hiányok „élménye” határozza meg életünket. A marakodások, az egyre gyarapodó házastársi veszekedések, az égbe szökő egó vagy az állandósult elégedetlenkedés azt jelzi, hogy a sértettségeinkről és a hiányainkról beszélünk folyamatosan. Nincs, vagy nem tudatosult az ajándékunk, amiről beszélhetnénk, amit közvetíthetnénk. Sokan úgy emlegetik, hogy „a vallás magánügy”, mintha alkotmányos passzus, vagy legalábbis megfellebbezhetetlen igazság lenne. Mi nem vallásról, hanem kereszténységről beszélünk. Az pedig közösségi életforma.

4. A kisgyermek nem tud alakoskodni. Biztosan jelzi, hogy mit érez. Pontos tünete az őt körülvevő eseményeknek. Ha az óvodában soha nem nyílik ajka imára, soha nem mozdul keze a keresztvetéskor, akkor jelzi, hogy Jézus az ő szülei számára nem létezik. Ezért a legártalmasabb hatással az óvodáskorban bír a kettősnevelés. Jobb el sem kezdeni a vallási nevelést, mint azt lélektelenül, netán vallási deviancia formájában közvetíteni. Van szülő, ki most már nyíltan vállalja, hogy a hatból azért nem volt egyetlen szülői fórumon sem, mert csak „kamuból” írta oda a gyermeke felvételének reményében, hogy: „Természetesen, örömmel, alig várom”. Tudniillik, a gyermek óvodai felvételének kritériuma volt, hogy a szülő megígérte, megismeri azokat a nevelési elveket, amelyek a katolikus óvoda lényegét képezik. Esze ágában sem volt megismerni. Egy célja volt, hogy óvodát találjon gyermekének. Ha csöndben van, mi is csöndben vagyunk. Ha azonban a megismerni sem akart eszmények ellen szülői ellenállást szervez, kötelességünk cselekedni. A gyermekek lelki egészségének és az óvoda helyes irányba történő fejlesztésének védelmében van törvényi lehetőségünk intézkedni. Mégis először azt az utat választjuk, hogy szorosabb kapcsolatba lépünk a katolikus nevelést már értő és örömmel vállaló szülőkkel. Kérjük őket, hogy próbáljanak hatni a partvonalon kívülről kiabáló szülőtársaikra, beszélgessenek el velük türelemmel, kellő empátiával. Mindent a gyermekért, aki nemcsak a család legfőbb kincse, de a csodálatos isteni világnak, a gyönyörű teremtésnek is legszebb ékessége, szép reménye. Egy nagy gimnázium pedagógiai igazgatóhelyetteseként gyakran mondtam a tanároknak: A szülőkre bármikor meg lehet sértődni, de a gyermekre soha! Ezekben a napokban sűrűn hallottuk: Gátat nem adunk fel!  A pedagógus mindig kell, hogy vallja: Gyermeket sohasem adunk fel!

 

Az óvodás „teológia”

 

Bármilyen egyszerűnek hat, azt kell mondani, hogy a kiművelt teológiai is pont ezt mondja, csak sokkal nehézkesebben, görög és latin szavakkal bonyolítva. A mennyei Atyától kapunk minden szépet és jót. Nekünk ezekre az ajándékokra szükségünk van. Ismerjük meg és kérjük őket. A mennyei Atya nagyon szeret minket. Mennyországot is készített nekünk, ahová Jézus segítségével tudunk eljutni. Azt a képességünket, hogy boldogok legyünk, Jézustól kapjuk.

Szabó József László plébános atya