Szabó József László plébános atya:

A Szent Erzsébet Katolikus Óvoda második nevelési évének befejezéséhez közeledünk

1. Az alábbi levelet kapták azok a kedves szülők, akiknek gyermekét sok szervezés és utánjárást követően fogadni tudjuk a 2013-14-es nevelési évben.

Kedves Szülők!

Lelkiismeretesen, nagy odaadással dolgoztunk azért, hogy a lehető legtöbb, hozzánk várakozó és a katolikus nevelést értékként tisztelő család kisgyermekét elhelyezhessünk a következő nevelési évre óvodánkban.

A katolikus óvodában kicsit olyan az új gyermekek fogadása, mint amikor egy családban kisgyermek születik. Új, izgalmas perspektívát nyit. Átérezzük, hogy felelősek vagyunk érte, a legjobbat kell adni neki. Hisszük, hogy a világ legcsodálatosabb nevelési elvét képviseljük. Ez természetesen csak akkor tűnik ki, ha a lényege szerint birtokoljuk. A lényeg pedig az életünk, amely Krisztus által Istenben van elrejtve, írja Szent Pál a kolosszeieknek. A világ legcsodálatosabb nevelési elve, a katolikus nevelés – amely az istengyermeki létet bontakoztatja ki bennünk az Egyház gondoskodó, szolidáris közösségében – nem lehet előre gyártott szisztéma, nem lehet sablon. Közös felfedezésre hív. Minden gyermekkel újra kezdődik a teremtés. Minden új csoportösszetétel azt a reményt hordozza a katolikus óvodában, hogy egyre inkább megerősödünk mint katolikus óvoda.

Kezdetben a szülők nem várnak többet az óvodától, mint azt, hogy az anya visszatérhessen a munkába, a gyermek kiváló ellátást kapjon, és felkészítsék a sikeres iskolakezdésre. Ugyanakkor, legalább ilyen fontos, hogy miképpen alakul az istenkép, az érzelmi élet, az önelfogadás, a lelkület. Ezek az emberi élet legmélyebb és legmeghatározóbb komponensei.

Montessori Mária fogalmazta meg először, hogy a kisgyermekkor nem múlik el. A legerőteljesebb következményként visszük magunkkal. Ezért a hitnevelés nem válhat vallási devianciává. Mert a korai vallási devianciát szinte már nem is lehet levetkőzni életünk során. A kisgyermek nem tud alakoskodni, nem tud hazudni. Ha otthon nem szeretik Jézuskát, akkor az óvodában sem akar másképpen érezni. Vele kapcsolatosan minden formalitássá, hamissá, vagyis vallási devianciává torzul. Kialakul a kettős nevelés, a maga katasztrofális hatásaival, és elkezdődik katolikus óvodánk züllesztése. Ez a legrosszabb a gyermeknek.

A kisgyerek élete iránti felelősségtudat és szeretet együttműködésre hív bennünket. Nem méregetjük, hogy a katolikus óvodában esetleg ugyanazért a pénzért többet kell dolgozni, mint az önkormányzati óvodában. Ha a katolikus óvoda nevelőjeként csak néhány lépéssel kell többet lépni, hogy sokkal maradandóbb és igazabb értéket találjunk, akkor ezt nagy belső örömmel meg kell tenni. Nyilvánvalóan nem egyházi megbízatást végez az az óvónő, aki ezt nem így gondolja. Még nagyobb gondot okoz, ha az óvónő megteszi azt a néhány többletlépést, nyújtja is a többletértéket, de a szülő nem veszi át. A hitbeli dolgokban nem egészen felkészült óvónőktől azt kérjük, hogy teljes odaadással működjenek együtt azzal a segítséggel, amelyet az Egyháztól kapnak. A szülők nyitottságára hasonlóképpen számítunk.

Nem vagyunk körzeti óvoda, senkit sem vagyunk kötelesek felvenni. Csak azokat a gyermekeket akiknek szülei a katolikus óvoda szellemiségét értékelik és igénylik. Így tudjuk a világ legcsodálatosabb nevelési elvét gyümölcsözővé tenni. Így tudunk Egyházunk küldetésében megmaradni. Így tudunk hálatelt szívvel Istenre gondolni, amikor tizennyolc éves gyermekünk rendezettségét, belső harmóniáját, szellemi és lelki intelligenciáját, a világban való örömteli jelenlétét csodáljuk. Ne feledjük, a mi életünk Krisztus által az Istenben van elrejtve. Keressük meg együtt.

Dunakeszi, 2013. május 16.
Szeretettel és imával: Szabó József László plébános atya

2. Mind a hat csoport tartott majálist vagy juniálist a plébánia kertjében. Jó hangulatban teltek ezek a közösségformáló összejövetelek, és mindenütt megfogalmazódott az a kívánság, hogy ősszel jó lenne megismételni.

3. Te Deum

2013. június 9-én volt az évzáró hálaadó szentmise. A hálaadás azt jelenti, hogy észleljük azokat az ajándékokat, amelyeket Istentől kapunk, és hálát adunk, hogy ezeket megtarthassuk. A gyermeknevelés (az egészséges személyiség fejlesztésének) egyik kulcsa, hogy megtanítjuk a gyermeket arra, hogy észlelje az ajándékokat, örüljön neki, és adjon hálát Istennek, hogy ajándékérzékelő és megtartó ember lehessen. E nélkül a hiányait fogja folyamatosan listázni. (Majd minden lelki probléma és házastársi válás hátterében ez van.) Ezért hívogatták nagy szeretettel az óvónők a szülőket az év végi hálaadó szentmisére. A 28 fős Sárga pitypangból 10-en jöttek el, a 30 fős Piros tulipánból 17-en, a 23 fős Kék harangvirágból 13-an, a 29 fős Zöld mentából 21-en, a 28 fős Fehér margarétából 24-en, a 27 fős Hóvirágból 10-en.

4. Ősszel fog megjelenni egy könyvem a Kairosz Kiadónál, melynek elkészültét segítette az a sok tapasztalat, amivel a mi óvodánk gazdagított, illetve az a sok beszélgetés, amelyek az apakörökön és az anyakörökön továbblendítettek. A könyv címe: A katolikus nevelés művészete. Szabad legyen két részletet bemutatni a könyvből. 1. A házasság második, többé-kevésbé elkerülhetetlen kríziséről szól, ami megakaszthatja, de össze is kovácsolhatja, és értékesebbé nemesítheti a házasságot. Ezt az időszakot élik jobbára a kisgyermekes szülők. 2. A nevelést végző személy képességei.

A második krízist általában az anyagias szemléletmód megerősödése okozza. A lelkület háttérbe szorul. Mindketten külön-külön vágynak valamire. Együttműködés helyett rivalizálás van, ami egyre inkább „szétnyitja az ollót”, mígnem olyannyira eltávolodnak egymástól, hogy feleslegesnek nyilvánítják egymást. A rivalizálás gyakran lelki eredetű probléma, a felebaráti szeretet terén való erős fogyatékosság jele. Ezért megmaradt az ÉN – TE szemlélet, nem alakult ki a MI. Így kezdődik: Az én szüleimre jobban számíthatunk, tőlük többet kapunk. Engem jobban neveltek, mint téged. Majd később azért féltékenykednek egymásra, hogy a gyermek melyiküket szereti jobban. Centizgetik, hogy anyagilag ki az erősebb. S elkezdődik a végeláthatatlan vita, a megértés és az elfogadás szándéka nélküli analizálgatás.

Minden közösségi életforma krízisében az együttműködés képességének hiányával találkozunk. Gyakran az van a háttérben, hogy közös életük vonatkozásában még egyikük sem tette fel a nagyon fontos kérdéseket, vagy pedig elódázták ezekre a válaszokat. A válást mindig megelőzi a kérdések kultúrájának teljes elsorvadása. Gondoljunk bele! Az iskolában, legyen az általános, közép- vagy felsőfokú, tesztlapokat töltenek ki a fiatalok. A feltett kérdésre négy lehetőség közül választhatnak. Az egyik majdnem jó, egy másik kifogástalanul jó. Készen kapják a kérdéseket és a válaszokat. Mennyivel hatékonyabb, emberformálóbb lenne, ha a fiatal maga adna egy nem egészen kiváló választ, de azt ő töprengené végig, öntené formába. A peripatikus iskolánál – amikor a mester a bába szerepét játssza, és segíti a tanítványt, hogy ő maga fogalmazza meg az elköteleződését segítő elveit – még nem találtak ki jobbat. A keresztény családterápia abban nyújt jelentős segítséget, hogy fogalmazódjanak meg és jól fogalmazódjanak meg a kérdések, és így lehetőség nyíljék a revelációt jelentő válaszok – jobb későn, mint soha – megszületésére. Elsősorban jól kell tudni kérdezni. Mégpedig a miértekre. Miért indulok a randevúra? Miért döntöttem ő mellette? Miért veszem el feleségül? Miért ő a gyermekeim édesanyja? Miért nevelünk? Miért bocsátjuk útjára az életben a gyermekünket? Miért állok az idős szülő ágya mellé? Mi a legfontosabb feladatom a földi életben, stb? Ha megtanulok kérdezni, megtanulom megfogalmazni az érzelmeimet is, és megtanulom elfogadni és tisztelni a másik érzelmeit is. A jó kapcsolat egyik titka, hogy „érezni szabad”, érzelmeket tilos letiltani, azokat meg kell hallgatni, és meg kell tanulni kellő empátiával kezelni. Nem ugyanúgy látunk azonos eseményt. Hiszen más tapasztalatokat éltünk meg, más volt a neveltetésünk, mások a génjeink, mások a gyermekkori sérüléseink. Ezért tudomásul kell venni, hogy a másikban másképpen működnek az érzelmek, s ezek a személyiség legfontosabb komponensei. Nincsenek eleve jó vagy rossz érzelmek. Azok mindig jó és pontos jelzések.

A kérdés általában hiányt fogalmaz meg. Ha nincs válasz, akkor a kérdések türelmetlenné válnak, csapkodók lesznek, és a rossz kérdésre nem is lehet jó válasz adni . Állandósul és egyre nyomasztóbbá válik bennünk a hiány. S egyre rosszabbul fogalmazzuk meg a kérdéseinket, vagyis a hiányunkat. Állandósul, elmélyül és kilátástalanná válik a házaspárok között a veszekedés. Ez bizony circulus vitiosus. Nehéz belőle kijönni. (A gyermekkori deviancia hátterében is igen gyakran az van, hogy nem kap szeretetteljes válaszokat a gyermek.) Hogy a hiányok kulturált formában felszínre jöjjenek és ne indítsanak el belső, romlási folyamatot a pszichében, a házaspároknak sokat kell kéz a kézben sétálniuk és beszélgetniük. Nincs időnk, hallom máris. Mondják azok, akik napi két-három órát a televízió előtt ülnek. Sőt, ha igaz, Magyarországon négy-öt óra a napi átlag. A válaszoknál mindig tudni kell, hogy senki sem rendelkezik az isteni mindentudás képességével. Egyetlen válaszunk sem tökéletes. Legtöbbször azért, mert nem rendelkezünk kellő empátiával a befogadó adottságai felől. Sértetten és türelmetlenül sohasem birtokoljuk a megfelelő formát és tartalmat. Az intelligens válasz mindig egy kicsit kérdés is marad. A veszekedések parancsolóak, mert belső konfúzióból, gyötrő, feldolgozatlan, személyes hiányérzésből, a kérdezés kultúrájának hiányából fakadnak. A veszekedés hajlama a nem egészen érett személyiséget terheli, akinél kórosan erős az önállítás, és nem rendelkezik a jól működő közösség tapasztalatával. Önmagában nincs gond a veszekedéssel, ha annak elülte után a fenti konklúzióra jutunk. Korunk egyik kulturális jelensége, hogy az emberek hiányokat fogalmaznak meg és kifogásokat emelnek egymással szemben, ahelyett, hogy értékeket ajándékoznának egymásnak. Azzal, hogy az Egyház ki lett szorítva a társadalomból, a válaszokkal nem rendelkező, kérdezni nem tudó tudatformálók mételyezik az emberek pszichéjét és közösségi életterét.

A második krízist mindig felerősíti a vallási élet elhanyagolása. Sokan a nosztalgia szintjén őriznek valamiféle tiszteletet a vallás iránt. Jobbára a dédmama vagy a nagymama tisztelete okán. Ez azonban nem adja meg az elköteleződést az Egyház iránt, és nem jelent személyes hitet. Jézus ott van, és az Ő hatásai ott vannak, ahol Egyház van. Az Egyházon kívüli megszentelődés – „vallásos vagyok a maga módján” – eleve kudarcra van ítélve. A Jézustól alapként megkívánt felebaráti szeretet okán, ha kereszténynek vallom magam, nem határolódhatok el pont azoktól a felebarátoktól, akik az Egyház közösségében vannak. A megtérés (a megelevenedés) azt jelenti, hogy a hit az adott ember személyes, belső értéke lesz, és nem csupán a nagyszülő hitét tiszteli. Vélhetően nem is érti, ha mindössze tiszteli, de nem folytatja. Az Egyház nélkülözhetetlen bázis, a hit nélkülözhetetlen belső iránytű. A jóléti világ haszonélvezői és jól fizetett propagandistái közröhej tárgyává teszik az élet szolgálatát és a szeretetből fakadó áldozatot. S akik ezt elhiszik előbb-utóbb az ő kiszolgálóik lesznek. (Ünneplik Nietzschét, aki a keresztény altruizmust vitriolosan gúnyolta, aztán elmegyógyintézetben végezte.) A kisgyermek ösztönzést ad arra, hogy körülötte a kérdések megfogalmazódjanak. Egy óvodában vettem részt azon a foglalkozáson, amely a családról szólt. Jellemző volt, hogy a gyermekek inkább apa képességét, munkáját és ügyességét emlegették csodálattal, mintsem anyáét. Anya van. Ő biztos pont. Őrá nem kell áhítattal vágyódni. Ő természetes. Vele kapcsolatosan nincs hiányérzet. (Sok anya ezt némi fájdalommal éli meg, de aztán rájönnek, hogy fenn kell tartani a gyermek csodálatát apa iránt. Anyának pedig mindenféleképpen jut az az érzés, amit az ember csak egy teremtmény iránt érezhet, a saját édesanyja iránt.) Aztán megfogalmazták, hogy mit kérnek a Jóistentől apa és anya számára. A gyermekek fele kapcsolódott ahhoz a kéréshez, hogy apa ne szidja anyát. Az egyik ötéves gyermek így fogalmazott: Add, Istenem, hogy apa elismerje, hogy anya jó anya. Bárcsak tudnánk úgy látni, érzékelni és kérdezni, mint a gyermekek! S hadd lássa a gyermek, hogy apa és anya kölcsönösen felteszik egymás fejére a koronát!

A nevelő

Közismert tény, hogy amennyiben a nevelő nem érti, hogy mit képvisel, és amit képvisel, azt nem hiszi mélyen és őszintén, akkor önmagát helyezi előtérbe. Magának követel tekintélyt. Úgy véli, hogy ő maga végzi a nevelést, netán technokrata módon, és nem az az elv, amely az ő személyiségét is át kell hogy hassa. Mivel a belső tartalom nála sincs meg, gyakran minden hangsúly a külső formának, mint díszletnek a kialakítására helyeződik. Vagy egyszerűen nem is nevel. Sokszor mondjuk, hogy a liberális nevelés hátterében a kompetens nevelő személyiség hiánya húzódik. Hitbeli elköteleződés, Isten és a szolgálat iránti alázat nélkül sok probléma keletkezik. A mély emberszeretet hiányát gyakran kóros önszeretetet, egyéni dicsőségvágy okozza. Erről nem kell bővebben írni. Értik ezt a problémát a katolikus óvodák és iskolák esetében a fenntartók és képviselőik. A katolikus nevelő összekötő az Egyház és a szülők között. Mindaz, amit a nevelő képvisel, az ő belső élménye kell legyen. Velencéről vagy Párizsról csak akkor akarok és tudok lelkesen beszélni, ha már voltam ott, és felemelő érzést adott. Katolikus nevelő sokat tud rombolni, ha nem lelkesíti őt a katolikus nevelés szépsége, távlatos igazsága, és nem beszél erről kipirult arccal a szülőknek. A lelki élet mesterei mondják, hogy csak akkor vágyakozunk igazán a mennyországba, a teljessé váló életbe, ha már voltak az imában menyországközeli élményeink. A nevelő személyiségével kapcsolatosan fontos elv, hogy senki sem adhatja azt, amivel ő maga nem rendelkezik. A nevelés a lélek megelevenítése, abbéli mély hit, hogy a legbenső lételv, a lényegadó forma maga Jézus bennünk, az Ő Szentlelke által. Aki ezt nem éli, nem tapasztalja, nem hiszi, nem lehet(ne) nevelő a Katolikus Egyház megbízásából, legfeljebb szaktárgyi óraadó. A nevelő maga is folyamatos nevelés alatt áll. Ő is belülről irányított lény. Vagy Jézus irányít bennünket belülről, vagy az Ő hiánya, vagy a bűn. Bizony, katolikus nevelő csak az első kategóriába tartozó lehet. (vö.: CIC 803. kán. 2. §.) Az is közismert, hogy nagyon sok kényszerhelyzet alakul ki. Ilyenkor a jó szándékú, nem kellően felkészült nevelő minden segítséget kapjon meg a plébánostól, illetve az intézményvezetőtől, hogy hiányosságait pótolni tudja. Ha együttműködik ezzel a segítséggel, akkor teljesül a fenti jogszabályi elvárás. Elgondolkodtató annak a katolikus nevelőnek a lelkülete, aki csupán többletterhet lát a katolikus nevelésben. Vagyis lát (?) egy szebb, egészségesebb, táplálóbb gyümölcsöt, a lábánál lévő fonnyadt helyett, amiért a gyermekek örömére, igazi javára néhány lépéssel többet kellene megtenni, de ezt kényelmi szempontból elveti.

A katolikus nevelő legfőbb jellemzője, hogy ő maga is a Szentlélek belső irányítása alatt áll. Ezért türelmes. A türelmetlenség azt jelenti, hogy valami nagyon fontosat nem birtokolunk, és megelégednénk átmeneti látszatmegoldással is. Főleg a kisgyermek esetében látjuk, hogy mennyire fontos neki a felnőtt nyugodt következetessége. Ebbe kapaszkodik, mint legfőbb biztonságba. Gyakran panaszkodnak a szülők, hogy nagyon rossz lett a kisgyermek, s ez igen megviseli őket. Holott csak arról van szó, hogy a kisgyermek zavarodottan reagál, mert megszűnt mellette a nyugodt, következetes, biztonságot adó szülő. Kialakult a circulus vitiosus. A szülő egyre hektikusabban, idegesebben reagál a gyermek „rosszaságára”, ő pedig egyre kétségbeesettebben jelez, hogy így neki nagyon nem jó. Ha egy pedagógus nem ezt a nyugodt, szeretetteljes erőt képviseli az óvodában, vagy az iskola alsó tagozatában, a gyermekek egy része megzavarodik. A hektikusság, a következetlenség azt jelzi, hogy én magam sem vagyok biztos abban, amit képviselek, és ebben a bizonytalan értékátadásban én akarok dominálni és nem a Szentlélek.

Hallottam egy szép történetet. Szegény, visszahúzódó kislány jelent meg az iskolában. Az osztályfőnök észrevette, hogy télen is abban a szandálban jár, amit nyáron viselt. Vett neki egy téli cipőt. A kislány felnőtt, elvégezte az iskoláit, jó pozícióba került, szép családja lett. Régi osztályfőnöke családlátogatásra ment hozzájuk, amikor az egykori szegény leány kisfia iskolás lett, anyja régi iskolájában. Hamarosan feltűnt a takaros lakásban, hogy a családi vitrinben egy elnyűtt cipő is van. Megőrizte a fiatalasszony azt a cipőt, amely arra emlékeztette, hogy honnan és hogyan indult el. Bizony a nevelő valami ilyesmit tesz, olykor képletesen, olykor konkrétan: cipőt ad a gyermek lábára. Jánoshalmán élt Lakó Erzsike néni. Négy generációt nevelt. A törékeny, nádszálvékony tanárnő a legnehezebb időkben is a be-betért a templomba, és vasárnaponként is erőt merített az Eucharisztiából. Azóta, hogy megismertem, van fogalmam az őrzőangyalokról. Generációkon keresztül vitték a lakására gyermekeiket az édesanyák, akkor is, amikor már réges-régen nyugdíjba ment. Csak azért, hogy gyermekük igazi szeretetben, valódi emberi jóságban sütkérezhessen.

Magyarországon a 2012-es népszámlálási adatik szerint 1.6 millióval kevesebben vallották magukat kereszténynek, mint tíz évvel korábban . Érdemes elgondolkodni azon, hogy ezt a lesújtó adatot milyen mértékben „köszönhetjük” a hitoktatásunknak. Ne feledjük, hogy ebben a tíz évben megsokszorozódtak a „katolikus” óvodák, iskolák és tanárképzők. Hat éve az egyik egyházmegyében rekollekciót tartottam világi hitoktatóknak. Egy körkérdéssel kezdtem. Mindenki fogalmazza meg két mondatban, hogy miért hitoktat, mi a célja vele? Azt hiszem, senki sem mondta, azért, hogy segítse a gyermek katolikussá nevelését, és közelebb vigye a gyermek családjához azokat a lelki értékeket, amelyekből jelenük és jövőjük táplálkozik. Jobbára nagy csend volt, zavar és bizonytalanság. A következő kérdésem az volt, hogy hányan rendelkeznek elégséges ismerettel tanítványaik családi hátteréről, hányan tartják rendszeresen a gyermek szüleivel a kapcsolatot? Majd azt kértem, hogy négyen-öten tíz mondatban fogalmazzák meg korosztályokra lebontva a hitnevelés célját és a cél elérését segítő irányelveket. Azt mondták, hogy ezeket a válaszokat tőlem várják, azért hívtak. Bizony, az elsődleges cél az óraszámok gyarapítása, a hitoktatók megélésének biztosítása volt. A hittanórákat „leteljesítették”, hogy azok törvényileg elszámolhatók legyenek. Az esetek egy jelentő százalékában az volt a sejtésem, hogy a fakultatív hittanórákon és az iskolai órarendi hittanokon nem folyik a plébánossal pontosan egyeztetett, a lelkipásztori tervbe (ha egyáltalán van ilyen) illeszkedő evangelizálás. Nem leptek meg a 2012-es adatok. Egyáltalán nem. Hová lettek a Lakó Erzsike nénik?

Jézus, mint nevelő

Minden szülő életével, tanításával, a teremtéshez való viszonyával, halálával és az örök élet iránti reményével nevel. Jézus megtestesülésével, életével, tanításával, halálával és feltámadásával váltott meg bennünket. Őt azért követjük, mert mindent általa kapunk az Atyától, mégpedig igazi és teljes formában. Ő a legnagyszerűbb nevelő. Jézus az egyetlen, aki tökéletesen ismeri az embert, és tökéletesen ismeri az Istent. Ő tudja tévedhetetlenül az ember végső célját megmutatni és biztosítani. Ő rendelkezik egyedül, maradéktalanul jó és hatékony eszközökkel. Csak Ő tudja küldeni a megelevenítő, éltető, megvilágosító, erőt adó, célt láttató Szentlelket. A jó Pásztorról szóló példázatban azt mondja, hogy ő az ajtó. Aki nem ezen az ajtón megy be a juhok aklába, tolvaj és rabló. Ferenc pápa az egyik homiliájában értelmezte ezt a kijelentést. Jézus szelíd és alázatos. Amelyik nevelő nem szelíd és alázatos, az rabló. Elrabolja Istentől azt a dicsőséget, amely csak és egyedül az Istené, és megpróbálja magára ölteni. Jézus egész élete az Atya dicsőségéről tanúskodik. Ez alapján mondhatta, azt akarom, hogy az embereknek életük legyen, és életük teljes legyen. A nevelő és a szülő nem a beosztottját, nem az alkalmazottját látja a gyermekben (és főleg nem frusztrált életének rehabilitálóját!), hanem azt az embert, akinek az életét a teljességre kell segíteni.