1. Szülői fórumok: január 12-én és január 26-án 17 órai kezdettel.

2. Ovis szentmisék: január 15-én és január 29-én 16 órai kezdettel.

Januári szülői fórum

Mottó: A katolikus óvoda azért épült, hogy egész fennállása alatt katolikus óvodaként működjön.

Az első félév elteltével érdemes kis összegezést tenni. Nem szokványosan indult a katolikus óvoda. A legmegfelelőbb indulás kis létszámmal történik, először az igazodási pont, a kristályosodási bázis áll össze, aztán folyamatosan, a már megélt elvek mentén bővül az intézmény. Mi azonnal nagy létszámmal, előzmények nélkül, jelentős számban eléggé tájékozatlan emberekkel kezdtük el a küldetésünket. Összeállt egy előzmények nélküli tömeg, és bíztunk (bízunk) benne, hogy ebből előbb-utóbb tudatos katolikus óvodai élet lesz. Csak arra számíthattunk, hogy a gesztusunk, amellyel szinte erőnkön felül, rohammunkával dolgozva, egyből sok gyermeket befogadó intézményt biztosítottunk, együttműködő viszonzásra talál. Itt ért bennünket némi csalódás. Sajnos, tartja magát az a vélekedés, hogy a katolikus óvoda feladata a szülők és a gyermekek igényeinek kielégítése. Helyesen ez így hangzik: Miközben a katolikus óvoda a szülők és a gyermekek méltányolható és jogos igényét magas szinten igyekszik szolgálni, maga is igényeket támaszt, amelyekkel becsületes együttműködést kér. A katolikus óvodának az Egyház küldetését kell végeznie a becsületesebb emberért, életerősebb családért és a jövőbe több reménnyel néző nemzetért.

A szülői fórumok célja, hogy azok, akik kapcsolatba kerülnek a katolikus óvodával, ne potyautasként lavírozzák végig a kapcsolat idejét, hanem értő, alkotó közösségben teljen az idő, és ezáltal kölcsönösen gazdagítsuk egymást. Ez a gyermek érdeke. (A repülő A-ból B pontba halad, kiváló navigációs központ adja a koordinátákat, nem kezd siklórepülésbe egy kellemesnek tűnő leszállópálya láttán, és nem enged a gépeltérítési kísérleteknek.)

A keresztény nevelés alapvető kérdésekben eltér a laikus (merőben világi jellegű) neveléstől. Ilyenek:

1. Az Egyházzal való kapcsolatunk. Az Egyház kettős jogcím révén illetékes a keresztények körében a nevelésre. Ezt a kettős jogcímet az evilági és a lelki illetékessége adja. Az Egyház a történelem leghitelesebb közössége, emellett Krisztus legfőbb ajándéka az emberiség számára. Mindazok, akik kapcsolatba kerülnek a katolikus óvodával, ezt az értéket tisztelve, nyitottan és előítélettől mentesen működjenek együtt az Egyházzal.

2. Az ember létbeli alapjainak meghatározása és a kiteljesedő emberi élet mibenlétéről vallott felfogás. (Az embert nem tekintjük véletlenszerű jelenségnek, és nem valljuk, hogy az emberi élet a végén kudarcba fullad.) Az embert szükségszerű összefüggésben látjuk és hozzuk a mindenható Istennel.

3. A keresztény felfogás ezért a részben látja az egészet is. (Az ember, mint élőlény, parányi porszeme a világegyetemnek, ugyanakkor éppen embersége folytán a végtelenség potenciális hordozója. E fantasztikusan izgalmas és termékeny kettősségben él.) Nem a pillanatnyi „korszerűség” követelményét követjük, hanem az ÉLET követelményét. (Nem egy futószalag mellé képezünk robotokat, hanem a teljességre kíváncsi és a teljességre nyitott EMBEREKET. Ma olyan eszközöket gyártanak, amelyek praktikusak, egyszer használatosak és nem javíthatóak. Mi ezt a szemléletmódot – ellentétben a fogyasztói világ kitalálóival és működtetőivel – nem helyezzük át az emberre.)

4. A ma oly divatos, és sokakra ható antropozófia csupán a szellemi és lelki erő öntevékeny fokozásával kívánja teljessé tenni az életet. A megváltást önerőből képzeli, Jézussal semmit sem tud kezdeni. Meggyőződésünk, hogy a Teremtő és teremtmény reláció kialakulása nélkül masszív egyhelyben járást folytat az ember, a számára másra adatott földi élet során. Kevés a lelki és szellemi „anyagcsere” technikáját tanítani. A létező csak a LÉT-hez kapcsolódva tud növekedni, az istenszeretet útján. A kereszténység tapasztalja, vallja és tanítja, hogy Jézus személyében és az Evangéliumban mindaz teljesen együttvan, amit az antropozófiai, és a mentálhigiénés módszertanok apránként szedegetnek innen-onnan. Kávéskanállal meregetik a tenger vizét egy hordóba. Mi a tengert otthagyjuk, ahol van. Nem meregetjük át a hordóba, hanem egybelátjuk, s annak látjuk, ami.

5. Hogy lehet ilyen kérdéseket feszegetni az óvodában? Mert ezek a kérdések ekkor és csakis ekkor alapozódhatnak igazán hatékonyan. A katolikus óvoda teljes egészében látja az embert, és a legfontosabb, kezdeti életszakaszt ennek jegyében szervezi. Az ember sorsa mintegy 50 %-ban az óvodáskorban dől el. Isten rendkívüli gyógyító kegyelmei bármikor megérkezhetnek életünk során, de veszélyes játék csak erre számítani.

6. Miért kér többletfeladatot a katolikus óvoda a családoktól? Mert a célját nem tudja elérni a családok értő együttműködése nélkül. Nem a több, hanem a jobb iránti igényt kell látni. A katolikus óvoda haszontalanná válik, ha nem vesz részt a nemzet és a családok életerejének növelésében, a jövő esélyeinek pozitív alakításában.

Kérdések:

Hol van a tolerancia ebben a felfogásban?
Ha toleráns vagyok a butasággal, nem vagyok toleráns a józan ésszel. Ha toleráns vagyok a deformációval, nem vagyok toleráns a normalitással. Ha toleráns vagyok a betegséggel, nem vagyok toleráns a gyógyító törekvésekkel. Ha toleráns vagyok a bűnnel, nem vagyok toleráns az erénnyel és a lelki egészséggel. Ha toleráns vagyok a nemzet életerejét gyengítő tendenciákkal, nem vagyok toleráns a nemzettel és a vele kölcsönhatásban lévő családok egészségével. A tolerancia nem jelentheti a közönyt és az igénytelenséget.

Részletek a klasszikus nevelési elvekből

Az ember akkor kezd igazán rácsodálkozni a személyiségfejlődés különféle szakaszaira, amikor a saját gyermeke életében szemléli azt. A skandináv országokban a kezdő szülők 75 %-a keres fel valamilyen nevelési tanácsadást, illetve képzést. Ezek többnyire antropozófiai alapokon álló mentálhigiénés programok. A tudományosságra hivatkozó elméletek magabiztossá teszi őket a kisgyermekkor jelenségeivel kapcsolatosan, azonban, hogy ez a magabiztosság sok esetben nem volt több önáltatásnál, jelzi később a fiatalok szellemi, lelki, erkölcsi állapota. Skandinávia aggódik. A társadalom húzóereje a háborús újjáépítő nemzedék volt, akik kötődtek ahhoz, amit megmentettek és létrehoztak. A háború utáni harmadik generáció azonban csak a jólétet követeli, és lelki állapotának krízisét jelzi drogfüggőségével. Nem létezéstant, hanem kedvteléstan tanulnak. (Kérdezzük meg a nyugati országokban egyetemi tanulmányaikat végző magyar fiatalokat, milyennek látják helybéli diáktársaikat, és az egyetemig nem jutó városi fiatalság életvitelét.)
Ez a kiragadott példa arra mutat rá, hogy kevés a gyermekkori személyiségfejlődést egy-egy éppen divatos elmélettel, önáltató módon megpróbálni végigkísérni. Az emberi életnek ezt az egyik legrövidebb, de legjelentősebb szakaszát abba az összefüggésbe kell helyezni, és abból a távlatból kell szemlélni, amit úgy hívunk, hogy emberi kiteljesedés. Ez az egyik sarkalatos kérdése a nevelésnek, divatos szóval: a személyiségfejlődés kísérésének. Nem hárítjuk el ezt a modern kifejezést, mert teljesen rendben van akkor, ha a kísérő érett személyiség. Csakhogy korunkban ez a fontos elem egyre bizonytalanabb. Tehát csupán erre nem alapozhatunk. A nevelést a korlátokat nem állító, szabad személyiségfejlődés kísérésére leszűkíteni kevés. A neveléshez kulturális alapot és hátteret is kell adni. Ez nálunk a kereszténység.

Nézzük egy életközeli példán a rész-egész összefüggésrendszert. Úgy is mondhatjuk, hogy a szórakozástan a részek összefüggéstelen halmaza – ami soha nem elégíti ki az embert –, a létezéstan pedig maga az egybeállt egész. Kérdés, hogy szórakozni akarok-e vagy pedig létezni? A házasság második komoly krízisének jelzése először többnyire a nőtől származik. A férfi még jól érzi magát. S ez a nőt bosszantja. Ő ugyanis rabszolgának érzi magát. Úgy véli, hogy szürkévé vált, egyhangú életének okozója a gyermeke, valamint a mellette gyengén helytálló férfi. Sokszor, sajnos, a tudattalanban a gyermekére, gyermekeire haragszik, de ezzel nem mer szembesülni, így a férfira származtatja át az agresszióját. Ezt úgy is hívja a szaktudomány, hogy átszármaztatott agresszió. S ezzel a nő – folyamatosan hangot adva elégedetlenségének – elűzi maga mellől a férfit. A házasság harmadik komoly krízise már jobbára a férfitől származik. Nehezen szánta rá magát a házasságra, de a döntéséhez aztán amúgy férfiasan és elvszerűen hosszasan ragaszkodott, annak ellenére, hogy a felesége sokszor megalázta. Nem kapott tőle tiszteletet, megbecsülést. Férfi mivoltában az a személy minősítette alá, aki a leginkább beleöltöztethette volna őt a férfi karakterbe. Már-már úgy látszik, hogy ebben a „se veled se nélküled” állapotban végigmegy a közös élet, ám a klimax mindent felborít. A férfi elemi késztetést érez, hogy „elmenjen boldognak lenni”. A boldogság alatt azonban egészen mást ért, mint ami az valójában. A nyomorúság nem talál egészséges megoldásokat. A nyomorban élő nem érez erkölcsi aggályt a rabláskor, az érzelmileg fejletlen lény csak a testiségtől remél örömet.

Mi van e kíméletlenül feltárt összefüggésrendszer hátterében? (S elnézést, hogy most e konkrét példa kapcsán a nő kapott negatívabb szerepet.) Éppen az összefüggések iránti érzéketlenség, amikor csak egy adott helyzetet látunk, és csak azt akarjuk megoldani. Ez viszont meddő tevékenység. Minden részletben benne van az egész, és azt látni kell. Tehát nem a gyermekkort akarjuk megoldani – legtöbbször túlélni –, vagy illúziókkal, negédes érzelmekkel giccsesíteni, hanem belehelyezzük az emberi kiteljesedés távlatába. Újból és újból leszögezem, hogy ez vallás nélkül nem fog menni! A házasságban sem a pillanatnyi helyzetre keressük a sikerrel kecsegtető megoldást, hanem modellezzük annak várható utóéletét is. A házasság nem attól értékes, hogy annak egy-egy korai szakasza csillogóan szép, hanem az egésznek kell értékesnek lennie, a maga végkifejletében. Dicsérjük a virágzó fát, de igazából a gyümölccsel telit értékeljük.

Ettől kezdve talán érthető, már nem személyiségfejlődést, hanem személyiségfejlesztést fogok írni. Ősi nevelési elv, még senki sem cáfolta meg: Nincsenek semmiből előlépő intuíciók, csak kellőképpen táplált és irányított intuíciók vannak. A biologizmus erőltetése soha nem látott válságba sodorta a nyugati civilizációt. A biologizmus szerint az ember csupán biológiai lény. A gyermek mag, amelyet szabadon kell hagyni a növekedés során, hiszen egyediségének minden jegye bele lett programozva a magba. (Vallják ezt az abortusz, a génmanipuláció hívei. De hát az ember nem logikus, hanem önigazoló lény.) Nevelésre és kultúrára a továbbiakban nincsen szükség. Semmire nem kell törekedni, ami éppen van, azt kell valóságként tisztelni. (Hangoztatják ezt azok, akik a reklámokkal és a média általi befolyásolással kikapcsolják az emberek szabad akaratát és felelős, egyéni ítélőképességét.) Ellentétben a biologizmus – megannyi önellentmondásba keveredő – állításával, az ember: biológiai, szellemi és lelki (erkölcsi) lény. Két megjegyzés. A biológiai lét csak akkor tud felértékelődni és a maga helyén jól funkcionálni, ha azt szellemi és lelki környezetbe helyezzük. A vallás (lelki élet) pedig erőtlenné válik, ha nem fakadnak belőle erkölcsi evidenciák.
A személyiségfejlesztésben van egy másik fontos tényező, a személy egyedisége, megismételhetetlensége. Nagyot tévedünk, ha uniformizálni akarunk. (Neves teológusok szerint a mennyországban sincs azonosság. Az örök élet egyik gyönyörűsége a megőrzött és kiteljesedett egyediségek harmóniája.) Gyermekpszichológustól hallottam: „Úgy gondoltam, hogy az egyetem hat éve alatt minden megtanultam a gyermekkel kapcsolatosan. Nem kis zavart okozott, amikor azzal szembesültem, hogy a saját gyermekem másképpen működik. Vele kapcsolatosan nem adtak biztos támpontot az okos elméletek. Bele kellett merülnöm az ő egyedi, saját világába.”
Ha nem akarunk fixaideákat, és favorizált elméleteket ráaggatni a gyermekre, akkor azt vesszük majd észre, hogy a gyermek „nagyon egyszerű szerkezet”. Nem tudja konszolidált absztrakciókkal elmagyarázni, mit érez, mit gondol, ezért nem vezet félre bennünket. Mert a testével beszél. És ezt a lehető legőszintébben teszi. Mindössze ezt a testbeszédet kell tudnunk olvasni.

Foglaljuk össze az eddigieket.

1. Minden részfeladatunkat az egészről való tudásunk birtokában végezhetjük jól. A részben benne kell legyen az egész. A gyermeknevelés szakaszai akkor lesznek sikeresek, ha azokat az emberi kiteljesedés felől nézzük, tervezzük és munkáljuk. Ez érett vallás nélkül lehetetlen.

2. A gyermeknek nem „csak” egy családba kell megérkeznie, hanem az ÉLET-be. Ehhez a kívánatos eszményhez a család rendkívüli és semmi mással nem helyettesíthet segítséget kap, ha beleintegrálódik az egyetemes családba, az Egyházba.

3. A helyes szokásrend kialakítása a nevelés egyik legfontosabb eszköze. A kooperációs készség – játékba ágyazott – fejlesztése pedig nélkülözhetetlen a szocializációhoz.

4. A gyermek egyedi és megismételhetetlen. Nincsenek uniform, egyetemesen alkalmazható nevelési rendszerek. Ilyenek csakis egy-egy diktatúra idején vagy félművelt közegben tűnnek fel. A gyermeknevelést az a személyiség tudja jó végezni, aki bár irányadó, vonzó, egészséges ember, ugyanakkor teljesen jelen tud lenni a gyermeki világban is. Olyan kiváló úszóedző, aki nem a parton van, hanem a tanmedencében, nem maga úszik, hanem a tanítványt ösztönzi, és nem tartja állandóan a víz felett, hanem kellő időben elengedi, hogy saját próbálkozásainak eredményét megtapasztalja.

5. A jó emberi közérzethez, a földi hivatásunk betöltéséhez, a társadalomban való elhelyezkedéshez nélkülözhetetlen az, amit a jó családból és az Egyházunkkal való helyes kapcsolatból hozunk. Az embernek három nélkülözhetetlen közössége van, a család, az Egyház és a nemzet. Az emberi kiteljesedéshez mindháromban értékesen jelen kell lennünk.

A gyermeknevelés helyes útjának visszajelzései (A téma kifejtése és a mondatok vázlatosak)

Milyen ismertető jegyei vannak annak a gyermeki lelkületnek, amelyet Jézus még meglett felnőttkorunkban is megőrizendőnek mond?

1. Ráhagyatkozás a nálam erősebbre, rácsodálkozás a transzcendensre. (Az erővel való vetélkedés, az apával való birkózás is voltaképpen az erő elismerését, annak fontosságát jelzi.) Vallás. Helyes istenkép.

2. Kérdés. A gyerek kérdez, mert tudni akar. A nem kérdező felnőtt. (Tapasztalat a szentmisén, a kereszteléskor templomba „kényszerített” nagyszülők körében. A kereszteletlen apa édesanyja a prédikáció alatt végig integetett, csetteget, szürcsögött a kisgyermek felé, holott ő már régen nem figyelt a nagymamára. A nagymama azonban nem akart figyelni a prédikációra.) A szektás nem kérdez. Ő tud. Vannak, akik jöhetnének, de nem jönnek a szülői fórumra. Talált egy csöndes öblöt, ne biztassa őt ez a pap arra, hogy menjen ki a nyílt vízre. (A felszín és a mélység, a kedvteléstan és a létezéstan dilemmája. A felszínt jobbára díszletekkel alakítjuk. A mélységben van a valóság. Egészséges hit és Jézus-kapcsolat nélkül azonban nem merünk a mélység felé tájékozódni, holott az élet igazi szépsége és értéke ott rejtőzködik. Helyette kávéskanállal meregetjük egy hordóba a tengert.)

3. Játék. Ne a versengő, hanem a kooperatív játékot szorgalmazzuk. A gyors reagálást kiváltó játékok (például a ritmust visszaadó játékok) és a kooperatív játékok rendkívüli hatással vannak az intelligencia fejlődésére.

4. Megszokások. A görög ethosz valamikor a nevelés kulcskérdése volt. Egy óvodában a beszoktatás két hete akár egy évre is meg tudja határozni a csoportot. (Példa: Albert Zsuzsáéknál, ahol a vízkereszti házszentelésig nem vesznek le a karácsonyfáról szaloncukrot; és békéscsabai Kazinczy Ferenc Általános Iskola, ahol adventben a diákok olvasták be az iskolarádió mikrofonjába minden reggel gondolataikat a szeretetről, annak hatásairól és megvalósításáról.)

5. A gyermek őszinte, nem manipulál, nem akar divatos, de célszerűtlen elméleteket felmondani. A testével jelez. Az állandóan versengő, agresszív, másokat támadó gyermek otthoni mintát hoz, ahol egymással nem kooperáló, hanem versengő szülőket lát, vagy éppenséggel valami nagy hiányára akarja felhívni a figyelmet, kiabáló testbeszédével, például valamelyik szülőt nem tudja maga mellett, vagy érzi, nincs igazából elfogadva. (Íme egy újabb ok, hogy miért beszélünk minden szülő fórumon a férj és a feleség kapcsolatának erősítéséről, netán gyógyításáról.)

A feladatok egyfajta sorrendje:

1. A bizalom megerősítése az iránt a világ iránt, amelyben a gyermek léte elkezdődött. Ebből kihagyhatatlan az egészséges vallás és a helyes istenkép. (Egészséges ebben a tekintetben az, ami nem deformál.) Az óvodáskorú gyermekre leginkább jellemző az érzelmi vezéreltség. Fogantatása pillanatától kezdve kommunikál. Az elsődleges kommunikációs csatorna közte és édesanyja között épül ki. S ennek tisztának kell lennie. Ezen keresztül érzi a gyermek, hogy milyen szinten van elfogadva. (Ezen a csatornán keresztül a gyermek még azt is jelzi, ha édesanyja elfelejtett ebédelni.) A második alapvető kommunikációs csatorna is kiépül a születése után közte és a család között. Ennek szintén tisztának kell lennie. A kommunikációs csatorna másik végén nagyon fontos anya és apa egysége. Hamarosan működni kezd a harmadik alapvető kommunikációs csatorna a gyermek és Isten között. Amilyen fontos, hogy a második csatorna túlsó végén anya és apa együttese legyen olyan fontos, hogy transzcendensre nyíló harmadik csatorna túlsó végén ne meghamisított, kigúnyolt, bohóccal helyettesített Istent találjon. Amire legkevésbé van közvetlen hatásunk, az a negyedik csatorna, a gyermek és a külvilág között. Ám, ha az első három csatorna a tiszta kommunikációt segítette, akkor a negyediken keresztüli helyes kommunikáció is több eséllyel zajlik majd, ez a kommunikáció nem okoz megoldhatatlan feladatot. A helyes én-tudatot és a létértelmet ugyanis az első három csatornán keresztül megszerezte a gyermek. A gyermek személyisége alakulása szempontjából döntő kérdés, hogy az első három kommunikációs csatorna mennyire tiszta, és azok túloldalán ki és milyen minőségben van. Azoknak a szakembereknek az oldalára állok, akik azt vallják, hogy a harmadik és a negyedik kommunikációs csatorna másik oldalán ne a televízió legyen.

2. A helyes szokásrend kialakítása. Ennek igen fontos része, hogy a gyermek tanuljon meg várni. Ha a szülő mindig türelmetlen, akkor ez a fontos személyiségi összetevő kialakulatlan marad. (Hogy lehet az, hogy nem kaptam egy tökéletes, engem minden szempontból kielégítő életet az Istentől?! Hogy lehet, hogy nem kaptam egy tökéletes, engem minden szempontból kielégítő óvodát?! Miért nem reagál mindig és mindenre tökéletesen a feleségem/férjem?! Mindenütt vannak megoldandó feladatok, amit nem türelmetlenséggel, hanem megértéssel, szeretettel és kreativitással lehet a leghatékonyabban megoldani.) Továbbá, a helyes szokásrend kialakításának igen fontos része – s ráépül az előbbire, vagyis arra, hogy a gyermek tanuljon meg várni – a kooperatív együttműködés az óvodai csoporton belül a többiekkel. (Természetesen, ez csak akkor lehetséges, ha a család is kooperatív, együttműködő közösség.)

3. Az önző, elfogult követelődzések helyett (ez is a várakozásra való képtelenség), a problémamegoldási készség fejlesztése.

4. A helyes szokásrend kialakításával párhuzamosan az egyéni személyiségjegyek pozitív energiává alakítása is folyik. A keresztény nevelés nem megtöri, hanem tudomásul veszi a sajátos személyiségi jegyeket, és ezeket segít jóra felhasználni.

5. Az óvoda nem oktatási, hanem nevelési intézmény. Ezért csak mindezek, vagyis a jó alapozás után jön az intelligencia tudatos, jó módszerű fejlesztése. Az érzelmi (lelki) élet alapozása után jöhet az intelligencia fejlesztése. Az érzelmi intelligenciába kell beleágyazni a szellemi intelligenciát.

Házszentelés az óvodában (2012. január 13-án délelőtt.)

Békesség e háznak!
És minden lakójának!

Könyörögjünk! Mindenható Urunk, Istenünk, áldd meg ezt a házat! Lakjék benne egészség, tartós öröm és a lélek legyőzhetetlen ereje. Távozzék erről a helyről a gonoszlélek ártalma és viszálykodása. Lakjainak itt a békesség angyalai.

Miatyánk… (A pap közben szenteltvízzel meghinti a szobát. Megjelöli a szemöldökfát: 20+C+M+B+12 – Christus mansionem benedicat = Krisztus áldja meg a hajlékot!)

Kérünk, maradjon meg szent áldásod ezen a hajlékon és minden lakóján. Krisztus a mi Urunk által. Ámen.

Ének.

SZJA 1 % – Szent Imre Alapítvány Közhasznú Szervezet

Elérkezett megint az SZJ 1%-okról való rendelkezés ideje. A Szent Imre Plébánia közhasznú alapítványa négy éve minden bevételével az óvoda építését támogatta. Ez még idén is folytatódik, hiszen 4.000.000 Ft adósságunk maradt az építkezéssel kapcsolatosan, továbbá nincs még műkő a délnyugati kerítésszakaszon, és hiányzik a két kaput összekötő szilárd burkolat. Emellett a gyepet is minden tavasszal fel kell újítanunk.

Az óvodában elhelyeztünk rendelkező nyilatkozatokat. Kérjük a szülőket, hogy biztassák azokat az ismerőseiket, akik még nem köteleződtek el, rendelkezzenek a kétszer 1 % befizetett személyi jövedelemadójukról:

1. A Magyar Katolikus Egyház számára, technikai szám: 0011;

2. Az óvoda építését támogató Szent Imre Alapítvány Közhasznú Szervezet számára, adószám: 18683370-2-13.

Jövőre már lesz az óvodánknak is alapítványa, így közvetlenül, azon keresztül is lehet támogatni. Ugyancsak lehet támogatni az óvoda építésének befejezését az óvoda bankszámlájára való sárgacsekkes befizetéssel. (Az Egyházban fontos, hogy mindig tüntessük fel az adományozó szándékát, azt, hogy mire adja a pénzadományt.) Ezeket a csekkeket is elhelyeztük az SZJ 1 %-ról rendelkező nyilatkozatok mellett.

Beiratkozási esélyek a következő nevelési évre

Már látjuk, hogy felvételi beszélgetést nem érdemes hirdetnünk tavasszal, a tíz alatti felvehető gyermeklétszámmal. (Öt kimenő gyermekünk lesz.) Felvesszük a kapcsolatot a fóti Református Óvodával, a fóti Gondviselés Óvodával és az Újpesti Katolikus Óvodával, hogy azon – velünk már kapcsolatban lévő – családok gyermekeinek legalább egy évre biztosítsanak férőhelyet, akik őszintén elköteleződtek a keresztény nevelés mellett. Ők az átmeneti év után, ha úgy látják, áthozhatják hozzánk az akkor már középső csoportos gyermeküket.