Tartalom:

1. Döbrentey Ildikó estje

2. Közösségi ima.

3. Milyen legyen az esti ima?

4. Júniusi és júliusi hitélet események.

5. Katolikus vagy keresztény jellegű?

6. Gondolataok a szülői hivatásról.

Május 9-én, a szülői fórumot felváltó előadássorozat első eseményeként Döbrentey Ildikó varázslatos előadást tartott. Lenyűgözte személyiségével és mondanivalójával a harminc-harmincöt fős hallgatóságot. Beavatott bennünket a nagyon sikeres televíziós és egyéb programok műhelytitkaiba, amelyeknek ő az „ötletgazdája”. Beavatott bennünket abba a folyamatba, amely egy-egy sikeres mese ill. mesekönyv születését megelőzte. Döntő fontosságú volt mindig a mese központi karakterére való ráérzés. Nem csupán arra törekedett, hogy a mese értékét világosan lássuk, de mesét mondani is tanított bennünket. Felhívta a figyelmet arra, hogy bátran „találjon ki” mesét a szülő, s ennek a mesének a kicsi legyen a főszereplője, róla szóljon a történet.

Elmondhatatlanul szerencsés az a gyermek, mondta, aki a mesék és a hit világában élhet az életét döntően alapozó időszakban. A mese és a hit a lélek legfőbb karbantartói és gyógyítói. A mese arról biztosítja az embert (hiszen a mese alapvetően a felnőttek világában született!), hogy mindig van remény, mindig van megoldás. A hit pedig foghatóvá, élhetővé teszi ezt a reményt, behozza a valóságba. A mese a személyesség (hiszen az írni-olvasni nem tudó emberek között terjedt el), a képzelet szabadságának, az igazság győzelmének, a remény megragadásának a birodalma. A hit pedig azon az úton indít el, ahol nem a boldogság nélküli boldogulás van, hanem a minden helyzetből előbb-utóbb kinövő boldogság, a legyőzhetetlen élet sarjadzik.

A közösségi ima

Intézményvezetőnk, Marika óvodavezetői értekezleten volt. Idézte az ott elhangzottak közül Farkas István volt iskolaigazgató, kiváló piarista pedagógus egyik kedvenc aforizmáját: „A nevelésben két alapvető ekvivalencia van: a személyesség a mennyország, a személytelenség a pokol”. (De ez továbbvihető a házasságra, a munkahelyi közérzetre, stb.)

Döbrentey Ildikó futólag említette, hogy a waldorf a természethez imádkozik, mert panteista színezetű a spiritualitásuk. Nyilván ezt a gondolatot nem az imádság értő, gyakorló, hiteles személyiségei helyezték bele a waldorfba. Az ima ugyanis a mennyország felé és nem a pokol felé indít el. Vagyis az imádság személyes közlés lélektől lélekig. Az imádság minden személyesség alapja. Nem csupán jele, de egyenesen létrehozója a személyességnek. Amikor Isten felé megnyílik a lélek, akkor az ember annak a személyes szeretnek a közelébe jut, amely a Teremtőtől árad a teremtmények felé. Természetesen, ahhoz, hogy ez az élmény „alapból” meglegyen, döntő fontosságú a szülőktől és nagyszülőktől kapott istenkép. Vissza-visszatérően ismételgetjük: A gyermeknevelés kulcsa a helyes istenkép (s ebből fakadó énkép) és a felebaráti szeretet kialakítása.

Az imádság az egyik legfontosabb élettevékenység, életjel. Benedek pápa szerint az élet kapcsolat: Kapcsolat az élet személyes forrásával, és kapcsolat azokkal a személyekkel, akiket ez a forrás éltet. Néha hall az ember olyan véleményeket, amelyek nyilván kellő olvasottság és kellő bölcseleti tartalom nélküli agyalmánynak tűnnek. Például: „Az emberrel kapcsolatban ne létezést, hanem életet mondjunk.” Csakhogy ezzel az ember elveszíti személyességét, besorolódik a növények és állatok közé. A létezés ugyanis azt jelenti, hogy a LÉT-ből való részesedésem megjelenik az én-tudat és az öntudat szintjén. (A filozófia nem tud létezni ontológia (lételmélet) és antropológia nélkül.) További példa: „A delfineket magas intelligenciájuk miatt megilleti az a jog, ami az embereknek is kijár.” Csakhogy az ember nem csupán a jog által, hanem a főleg kultúra és a vallás által determinált lény. Köszönjük a delfinekhez való sorolást, de megleszünk a hozzájuk való felemelkedés nélkül is, a mi saját vallásunkban, kultúránkban és én-tudatunkban. Máskor egy „tudós” a bodogácsok (apró kis rovarok) személyiségéről értekezett. Személyisége ugyebár a személynek van. Azt viszont még az idézett „tudós” sem mondta ki, hogy a bodogács személy. Gyakran halljuk, hogy a ló, a cinege, a házi kedvenc meghal. (A házi légy sohasem, pedig az éppoly tökéletes organizmus, mint a cinege vagy a ló.) Meghalni egyébként csak az ember tud. A halál ugyanis a test és a lélek időleges szétválása. Nem az a baj, hogy a ló képletesen „meghal”, hanem az, hogy az így gondolkodó ember felfogása szerint az Isten képmására, az örök életre teremtett emberi személy is éppúgy múlik ki, mint a ló. Amikor azt mondjuk, hogy imádunk valamit (lovat, bodogácsot, fagylaltot), akkor már elveszítettük azt az érzéket, hogy az imádás csak és egyedül Istennek jár ki, mert az imádás kijelöli a legfönségesebbet, a legszentebbet, a legigazabbat – és a hozzá való viszonyunkat. Ha Isten a fagylalt adta gasztronómiai élvezettel kerül egy sorba, akkor…, na ne is folytassuk. Akkor nem is értjük már, hogy milyen etikai probléma van az abortusztablettával.

Európa válságának gyökere morális jellegű, mondja gyakran Benedek pápa. Az emberi személlyel kapcsolatos új felfogás mentén bontakozott ki. A felvilágosultak azt ígérték, hogy többet és igazabbat tudnak mondani az emberről, mint Jézus Krisztus. Nem így lett. Európa olyan erőssé vált a lenézett, a „sötét” középkorban, hogy a nemzetállamok vetélkedése beletorkollott az új gyarmatosítás és az új rabszolgatartás őrületébe. Ezt csak úgy lehetett a „felvilágosult szellem diadalával” végigvinni, hogy a lelkiismeretnek kérdéseket feltevő Istent kiiktatták, és helyébe az emberi szellemet helyezték. Az emberi szellem magasrendű képviselője az európai ember lett. Így lehetett visszatérni a Jézus előtti időszakhoz, és primitív, kizsákmányolandó lénynek tekinteni a gyarmatok lakosságát. Csakhogy, aki az emberi személyt primitív vadnak látja, az előbb-utóbb maga is primitív vaddá válik öltönyében és nagyestélyijében. Leginkább azonban éretlen, elköteleződni nem képes fogyasztóvá. Hány és hány férfi csapódik nőtől nőig, mert sérült személyiségében nem képes valódi személyes kapcsolatra, elköteleződésre. Az emberi személy értékét alárendeli a pillanatnyi ösztönnek, illetve az érzéki jólétet biztosító anyagi értékeknek. Persze, úgy tűnik, a nyugati világ eszmél, mint minden birodalom a végóráiban: a boldogság a lélek állapota, nem a túletetett érzékeké. Sajnos, ez utóbbinak nyitott parttalan, de a morális megfontolásokat kizáró teret a neokolonializmus, amely a viktoriánus korban, illetve a Bismarck-i kulturkampf idején megalkotta a maga álságos ideológiai rendszerét. E célból később a kiváló, Nietzschét, Darwint, Freudot, stb., bulvárosították és propaganda eszközül használták. Jelenleg a liberális propagandának nem az egyházi középkorral, hanem a viktoriánus korral kellene mélyen és behatóan foglalkoznia. Az ez idő tájt megválasztott kiváló pápák gúnyolása helyett Viktória királynő és Benjamin Disraeli lelkületét kellene elemezniük. Nem Benedek pápa komornyikjával kellene foglalkozni, aki ki akarta elégíteni a bulvársajó éhségét, hanem magának a bulvársajtónak a kultúrához és az ember magánszférájához, az emberi méltósághoz való viszonyával. (Részletek a Létezéstan vagy kedvteléstan c. könyvemből.)

Szükségét éreztem e címszavas történelmi utazásnak, hogy megértsük, honnan ered, és milyen gond a személyesség iránti érzék elvesztése, aminek csupán csak folyománya az istentelenség terjedése. Sajnos, intelligens emberek is visszatértek a kereszténység előtti mintákhoz. Isten számukra nem személyes létező, nem tiszta lélek, hanem sziklák, fák, füvek kisugárzása, a tenger, vihar és a tavasz ereje. Az antropopzófisták pedig azt vallják, hogy Isten sehol másutt sincs, csak az ő szellemi teljesítményeikben. Azt a Jézust pedig tudatlanra kell venni, aki Istent Atyának szólította, és kettejük közötti relációt az Atya-Fiú kapcsolattal írta le. Tudatlanra kell venni azt a Jézust, aki az élet alapját nem az anyagiakban látja, hanem a szeretetben, ami a személyességnek is megtartója. Korunk azonban egyre inkább eszmél: A személyesség a mennyország, a személytelenség a pokol. Főleg a városi lakosság körében növekszik a vallási igény, amely rendező elvet keres. Egy-egy „jól működő” városi templom ma pont olyan túlzsúfolt, mint a rendszerváltás lelket felszabadító, új utakat kereső éveiben.

A családi közösségi ima nem csupán a családon belüli személyességet erősíti, hanem az Istennel is létrehozza a „lélektől lélekig” viszonyt, amelynek eredménye önmagam egyre tökéletesebb elfogadása. A családi közösségi ima helye: a naponkénti, esti, lefekvés előtti időszak, és a vasárnapi szentmise, amikor a családi közösség megünnepli a nagyobb közösséghez való tartozását is. Van, ahol még a reggeli közös imát is meg tudják oldani, de valljuk be, ez a legtöbb keresztény családban fizikailag is lehetetlen. Ellenben, ha van egy szép, kötött imaszöveg (Szívem első gondolata …), akkor fogmosás közben, az autóban, a metróra várakozva el tudom mondani. Van, ahol az otthon bejárati ajtaja mellett szenteltvíztartó található. A felnőtt amikor munkába indul, s a gyermek iskolába, keresztet vetnek magukra. Szent Ágoston írja: „Ha olyan tevékeny életet folytatsz, hogy napközben nincs időd megállni imádkozni, de reggel egyetlen gondolattal Isten oltalmába ajánlod egész napodat, minden munkádat, akkor az egész napod egyetlen imádsággá válhat.” Az esti ima azonban könnyen megszervezhető. Ennek lelki hatásairól a gyermekre és a család szeretetminőségére bőségesen szóltunk a szülői fórumokon. A statisztikai adatok szerint Magyarországon a házasságok 60 %-a bomlik fel. A templomi házasságkötések 30-40 %-a végződik polgári válással, ha a szülők egyike sem imádkozik. (Figyelem! A polgári válás csak a polgári házasságkötést bontja fel. Jogilag csak abban illetékes, és nem a szentségi pecsét feloldásában!) 10-15 % él a szétesés fenyegetettsége alatt, ha csupán az egyik fél táplálkozik a hitéből. Viszont mindössze ezrelékekben fejezhető ki a válások száma azon családok körében, ahol a férfi és a nő közösen imádkoznak egymásért, gyermekeikért, családjuk fennmaradásáért.

L. J. Suenens bíboros, a Szentlélek teológusa írja egy helyen:

A csend gyümölcse az ima.
Az ima gyümölcse a hit.
A hit gyümölcse a szeretet.
A szeretet gyümölcse a szolgálat.
A szolgálat gyümölcse a lelki béke.

Igen, ima nem születik külső és belső zajban. Az ima ráérzés Isten jelenétére. Hit csak ott van, ahol ima is van. Kamaszoknak szoktam mondani. Akárhány évet jártatok hittanra, hiába bérmálkoztatok, konfirmáltatok, ha az ima elmarad, a hit elpárolog vagy teljesen háttérbe szorul. A hit nem információ kérdése, hanem belső, megélt tapasztalat. A hitből fakad a helyes szeretet. A hit vezet ki bennünket önszeretetünkből. S a szeretet mindjárt szolgálatot keres. Csak a helyesen szerető szülő tud jól szolgálni gyermeke mellette. Csak az egymást szerető házaspárok tudják örömmel ellátni egymás mellett az igényes szolgálatot. A szolgálatnak pedig velejárója az a belső béke és nyugalom, amit boldogságnak mondunk.

Milyen legyen az esti ima?

Nézzünk egy általános „forgatókönyvet”.

I. Előkészület.

1. Alakítsuk ki a rendszerességet, a kiszámíthatóságot, de óvakodjunk a lélektelen rutintól, mert az Szentlélek egyik legfőbb akadálya.

2. A gyermek mindig legyen bevonva. (Amíg a gyermeknek nincsen morális belátó képessége, és „csak” érzelmekkel irányítható, itt is főszabály, hogy jól előkészített, számára vonzó programra hívjuk. Az óvónői feladat is jórészt abban áll, hogy a gyermeket nem hagyja magára, hanem megfelelően előkészített programokra hívja, mind a csoportszobában, mind az udvaron.) Lehet gyertya, szép poszter, ikon, vagy egy nagyszülőktől kapott kép, halk zene már az előkészületi folyamatban az imádság helyén.. Ne beszéljük agyon a kevéske időt. (Egész életünk a meghitt, csendes pillanatok köré szerveződik. A szentmise is a csendet veszi körül, az imádság a belső csendet teremti meg.)

II. Esti ima.

1. Lehetőleg énekkel kezdjünk.

2. Nevezzük meg, kik vannak most a szívünkben.

3. Milyen ajándékot kaptunk ma a Jóistentől? (Minden nap legyen egy nevesített pozitív esemény, valamilyen értékmegjelölés.)

4. Az iskolás korba lépett, vagy afelé közeledő gyermekek, akiknél már nevelni kell a morális belátó képességet, megjelölhetnek egy rosszul sikerült dolgot, aminek rendbetételéhez kérik a Jóisten segítségét. (Csak emlékeztetőül. Miért mondhatunk Jóistent és Jézust felváltva? Mert a Jóistent, aki felé tartunk, senki nem látta, senki nem ismeri igazából, csak Jézus. Jézus vezet minket hozzá, sőt Jézus megjeleníti nekünk az Atya lényegét. Ismertté és szerethetővé vált benne és általa az Atya.)

5. A színes, változatos egyházi év, ha jól megragadjuk, önmagában is változatossá teszi az esti imát. (Adventi koszorú, megszentelt barka, stb.)

6. Közös záró ima, a gyermek életkorának megfelelően, de kicsi láthatja, hogy a nagyobbak „komolyabb” imát, (pl. Ó, édes Istenem, hálát mind a lelkem…) mondanak

Júniusi és júliusi hitéleti események az óvodában

1. Rendkívüli szülői fórum. Június 14-én, csütörtökön rendkívüli szülői fórumra várjuk azokat, akik ezzel is jelzik tevékeny együttműködési szándékukat, részt kívánnak venni óvodánk lassan záruló első évének értékelésében, ötleteikkel segíteni akarnak, szeretnék továbblendíteni a közös munkát. Elsősorban a vallási nevelés kereteinek értékeléséről, és továbbfejlesztésének lehetőségeiről lesz szó. A fórumra való felkészítést segíti a honlapon az imádságról megjelent néhány írás, továbbá az az óvónők által kiosztott „felmérő ív”. amelynek önkéntes kitöltését (névvel vagy név nélkül) szeretettel kérjük.

2. Júniusban megint összevont ovis szentmise lesz. Ezt az ovis szentmisét is a szokott időpontban, délután 4 órakor tartjuk, június 17-én. Minden katolikus nevelési, oktatási intézményben a nevelési ill. oktatási év végén úgynevezett Te Deum-ot, hálaadást tartanak. Mi is szeretnénk hálát adni a Jóistennek óvodánk első évéért. Meghívjuk az óvoda létrehozásában segítő jótevőket is, és bemutatjuk nekik kisgyermekeink nyiladozó hitéletét. Püspök Atyát szerettük volna felkérni erre a szentmisére, de május közepén már lekéstünk, mások megelőztek bennünket.

(Júliusban pedig az ovis tábor résztvevőinek lesz „összevont” szentmise, vagy a templomban, vagy az óvodában.)

FELMÉRŐ ÍV

1. Megfelelő segítséget kaptak-e a katolikus nevelési intézmény sajátosságának megértéséhez? (Nem volt-e túl elvont vagy túl általános?)

2. Elegendő segítséget kaptak-e a gyermeket messzemenőn figyelembe vevő vallási életforma kialakításához?

3. Ön szerint képes volt-e az óvoda az egészséges, a gyerek személyiségét jól fejlesztő istenképet, az örömteli vallásosságot közvetíteni a kisgyermekek felé? Sikerült-e minden ezzel kapcsolatos kérdésünkre választ kapni?

4. Kellő időben, jól fogalmazva és jól indokolva érkeztek-e az információk a hitéleti eseményekkel kapcsolatosan?

5. Mit változtatna a katolikus jelleg kialakításának mostani folyamatában, milyen értéktöbbletet látna szívesen, és azt Ön szerint hogyan lehetne bevezetni?

Újságcikk:

Katolikus vagy keresztény jellegű?

A rendszerváltás után, 1989-től a Katolikus Egyház formailag visszanyerte jogait. Az állam tudomásul vette azokat a társulásokat, amelyek vallási alapon szerveződtek, a törvényesség betartásával, a köz javára. A Katolikus Egyház visszaigényelte intézményei egy részét, hogy a segítő szeretet szolgálatával képviselje Jézust ebben a világban, illetve felkarolta a szülők azon kérését, hogy gyermekeik a köznevelés és közoktatás keretében ne szabadelvű, hanem hiterkölcsi alapokat kapjanak. Az iskolák visszaigénylése volt az egyszerűbb, szellemiségük kialakítása már nehezebb. Az Egyházi Törvénykönyvben és az egyházi dokumentumokban következetesen katolikus nevelést és katolikus iskolát találunk a nikotex „keresztény jellegű” fogalom helyett. A katolikus jelző utal a Katolikus Egyházzal való egyértelmű kapcsolatra. Az 1990-es évek elején a lelkesedés sokszor szűklátókörűséggel, egyházjogi korlátoltsággal járt együtt. Még 2012-ben is találkoztam olyan iskolaszervezővel, aki szerint a katolikus közoktatási intézmények vonatkozásában nem kell figyelembe venni az Egyházi Törvénykönyvet, mert ezek az intézmények „állami normatívából működnek”. Megmutattam neki a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX törvény 81. §. (1) pontban található szöveget: „Ha a nevelési-oktatási intézményt nem helyi önkormányzat, illetve nem állami szerv tartja fenn, a nevelési-oktatási intézmény vallási ill. világnézeti tekintetben elkötelezett intézményként is működhet, és ennek megfelelően a gyermek vagy a tanulók felvételének előfeltételeként kikötheti valamely vallás, világnézet elfogadását, ill. pedagógiai programjába beépítheti a vallási, világnézeti elkötelezettségének megfelelő filozófiai, etikai, kulturális ismereteket, és korlátozhatja, kizárhatja az e törvény 19. §. (1) d) pontjában szabályozott jog gyakorlását, a házirendben a gyermekekre, a tanulókra a vallásgyakorlással összefüggésben jogokat és kötelességeket állapíthat meg.” Az Egyházi Törvénykönyv nem feltételes módban fogalmaz, hanem normatív szabályozást nyújt.

A katolikus óvoda vagy iskola jogalapját nem egy-egy önkormányzat anyagi ellehetetlenülése adja, hanem a szülők kérése. A közoktatásra befizetett adójuk jogán ugyanis elvárhatják azt a köznevelési és közoktatási hiterkölcsi alapállást a gyermekeiket nevelő-oktató intézménytől, amely nem ellentétes családi értékrendjükkel. A katolikus óvoda vagy iskola vonatkozásában az Egyházi Törvénykönyv két alapvető normát állít fel. Törvényesen történjék az alapítás, és az intézményben jelen legyenek a katolikus nevelés kompetens személyei. (CIC 803. kánon)

Nagyon nem szerettünk volna már 2012-ben ilyen mondatokat olvasni az önkormányzattól átvett „katolikus” iskola igazgatójától: „Rájöttünk, hogy mi eddig is ebben a szellemben dolgoztunk, semmit nem kell változtatnunk. Voltaképpen csak a dekorációt kellett átalakítanunk.” Nagyon nem szerettünk volna már 2012-ben egyházi fenntartó képviselőjétől ilyen mondatot hallani a „tokkal-vonóval” egyházi fenntartásba átvett intézmény tantestülete előtt: „Nem a vallási elkötelezettség a lényeg, hanem a pedagógiai elkötelezettség. Aki jó pedagógus, ugyanazt teszi, mint az Egyház.” Ezzel szubjektív megítélés alá helyezte az Egyházhoz való viszonyt. Eleve felmentette a pedagógusokat az objektív norma elvárásai alól. Erre még a legliberálisabb világi intézmény sem képes.

Olyan káosz látszik, mint az 1990-es évek elején. Legalább három iskolatípust kellene megkülönböztetni. 1. A szülők kérésére, az egyházi törvények szerint szabályosan alapított, és a katolikus nevelés terén kompetens személyekkel rendelkező iskola. (Erre szinte valamennyi rendi fenntartású óvoda vagy iskola jó példát mutat.) 2. Az előkészítetlenül, gyorsan („tokkal-vonóval”) átvett iskola, amelynek világosan bemutatott szellemiségére a szülők ugyan igent mondtak, de a katolikussá nemesedés igényes folyamata, nagyszerűen kidolgozott program mentén most kezdődik. Nem mondhatunk le erről az igényes folyamatról azzal, hogy a nikotex „keresztény jelleget” választjuk. S ezt főleg nem tehetjük a szülők megtévesztésének szándékával. Ha egy településen nem volt annyi hitele a Katolikus Egyháznak, hogy benne értéket lássanak a szülők, akkor nincs meg a jogalapja a katolikus iskola alapításának. 3. A harmadik iskolatípussal ott találkozunk, ahol csak egyetlen közoktatási intézmény van egy településen, és azt az önkormányzat anyagi megfontolásból át akarja játszani egyházi fenntartásba, s ehhez néhány naiv egyházi közreműködőt is talál. A szülők nem fognak tiltakozni, mert ez az ára a helyi iskola fennmaradásának. Viszont végig hivatkozni fognak arra, hogy a keresztény hit elfogadására lelkiismerete ellenében senkit sem lehet kényszeríteni. Igazuk van. A katolikus Egyház nem kényszeredetten elviseli a vallásszabadságot, hanem kezdeményezően deklarálta, az emberi személyiség mélyebb megértése miatt. (v.ö.: Dignitatis humanae zsinati nyilatkozat a vallásszabadságról) Az ilyen iskola tehát a választási szabadság fenntartása miatt sohasem lehet katolikus. (Nem lehet hitgyülis sem!) Átmenetileg működtetheti a Katolikus Egyház. Ez egy merőben más programot kíván, mint az első és a második típus. Átbeszélgettük ezt? Felkészültek erre? Nem jobb az előretekintés, mint az állandó helyesbítés? Melyik a hatékonyabb? A zsinat jelzi, az Egyház felismerte, a társadalom globális átnevelésének kísérlete illúzió. Csupán csak információátadással nem lehet krisztusi embert nevelni. Valódi, életadó krisztusi közösségekre van szükség, amelyek meghívják, és szeretettel befogadják az élet valódi kérdései iránt fogékony teremtményeket.

Szabó József László

Gondolatok a szülői hivatásról

A szülői hivatás a legszebb és legfelelősségteljesebb hivatás. Bár sok mindent hozunk magunkkal a neveltetésünk révén, mégis egy életen át érdemes tanulni.

Közel harmincéves pedagógiai gyakorlatom, megannyi eszmélődésem azt láttatja velem, hogy a szülői hívatásban éppúgy lehet hiánnyal és túlzással vétkezni, mint az élet bármely más, főleg morális területén. A hiány a túlzó individualizmus gyakorlatából ered. A jóléti konzumvilágot kiszolgáló, felszínes pszichológiai irányzat, amely az embert véges földi létezőnek látja, arra biztatja a nőt, hogy a gyermekével szemben védje meg szabadságát. Ő maga egyedül is abszolút érték, amit őrizzen meg, ebben a gyermek ne jelentsen korlátot. A nő értékéhez a gyermek voltaképpen nem ad semmit sem hozzá, vagy legalább is kevesebbet, mint a konzumvilágot kiszolgáló karrier. Az individuum legfőbb értéke a siker, az egészség, a szépség, a szórakozás, ezt ne akadályozza a gyermek. Ők lemondanak a nevelés igényes feladatáról is, mondván, majd a gyermek később – amikor már túljutott a nevelhetőség korszakán – eldönti, hogy mit akar. A túlzás pedig azoknál a nőknél jelenik meg, akiknek legérzékenyebb „idegvégződésük” maga a gyermek. Testük, pszichéjük, életvitelük elválaszthatatlan része. Ha bármi kifogásféle sejlik fel a gyermekkel kapcsolatosan, azonnal hisztérikusan túlreagálják, és nem fontolják meg a tárgyilagos, külső észrevételt. A gyermek ebben a helyzetben is nevelés nélkül marad. Hiszen a környezet és a közösség döntő módon nevel, amikor kihívásait, elvárásait bemutatja. Ezekkel a kihívásokkal és elvárásokkal okos párbeszédben kell maradnunk. Ama édesanya, akinek legérzékenyebb idegvégződése a gyermek, bármilyen vélt vagy valós méltatlanságot tapasztal kicsinyével kapcsolatosan, azt személyes sértésként éli meg, reflexszerűen, szinte hisztérikusan elutasítja. Ezzel azonban azt szuggerálja gyermekébe, hogy neki soha semmilyen tévedése, hibája, bűne nem lehet. Az ilyen gyermek felnőttként semmilyen kritikát sem képes a maga helyén kezelni, nem képes kompromisszumokat kötni, s ezt megsínyli házassága, közösségi élete. Egy pontban azonban összeér ez a két végletesség. Mindkét típusú édesanya voltaképpen azt vallja: Én hoztalak létre, magamnak. A két végletesség összeér abban is, ahogy károsítja a gyermek személyiségét. A katolikus nevelési, oktatási intézmény értékrendje mást képvisel. Azokat a családokat karolja fel, ahol az édesanya a keresztségben kimondja gyermekére: Te Isten ajándéka vagy. Nem nyolcvan évre szültelek, hanem az örök életre. Végső életerőd nem én vagyok, hanem Isten, aki egyedül az élet forrása. Semmire sincs nagyobb szüksége a gyermeknek, mint erre a közlésre. Nem lehet máshol megtalálni az emberi méltóság és helyes önérték alapját.

Sokan ismerik Kahil Gibran, indiai származású angol író örökérvényű gondolatit:

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az önmaga után sóvárgó élet fiai és leányai.
Általatok érkeztek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, de nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok,
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem,
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik,
Ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők,
De ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.,
Mert az élet sem visszafelé nem halad,
Sem meg nem reked a tegnapban.
Ti vagytok az íj, amelyről a gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján,
És ő feszít meg benneteket minden erejével,
Hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajítása a ti örömötök forrása,
Mert ő egyként szereti a suhanó nyilat,
És az íjat, mely szilárd és megbízható.

A gyermeket bátran helyezzük bele abba a közösségbe, amely elvárásokat, kihívásokat fogalmaz meg. Ezek a kihívások formálnak bennünket, ezekre szükségünk van. Amikor a szülő állandó harcban van az óvodával és az óvónővel, akkor voltaképpen túlféltő, túlóvó anyai ösztönével infantilizálja gyermekét. Gátolja személyisége egészséges fejlődését. Persze, hogy olykor folyik befelé a könny, mint az első védőoltásoknál. De ahogy azok is a gyermek javát szolgálják, úgy az első, még sikertelennek látszó, de okosan végigvitt hónapok is, amikor elindul az egészséges szocializáció, az igazságosság, a megértő méltányosság, az alkotó közösségi lét felvétele felé a kisgyermek.

A katolikus óvoda nem semleges értékrendű gyermekmegőrző. Nem arra vár, hogy kreatív személyek kitalálják. Vannak olyan óvodák, amelyek egy-egy értéket vonzóan újrafogalmaznak, és azzal megjelennek a köznevelés és közoktatás palettáján. (waldorf, montessori, stb.) A katolikus nevelés abból indul ki, hogy érti az emberi személy lényegét és a teljes emberré válás mibenlétét. Az ehhez segítő utat pedig nem tudja elképzelni Jézus nélkül. Aki nagyon másfelé akar menni, legyen óvónő vagy szülő, őt nem tudjuk egy idő után vállalni. Egészen egyszerűen, nincs jogalapja a kapcsolatnak olyan esetben, ha valaki az Egyházat nem akarja érteni, netán megveti. Mivel egy jól kiépített, de az eleddig vallástalan társadalmakban nem könnyen érthető szisztéma áll elénk, szükséges a kellő nyitottság és türelem. Az óvónők munkaköri leírásában az szerepel, hogy őket megilleti az Egyház részéről minden segítség, hogy a katolikus nevelés mibenlétét a legteljesebben megértsék. Nekik ezzel a segítséggel együtt kell működniük, hogy reális alapja legyen az intézményben való tevékenységüknek. A katolikus jelleg nem egy dísztoll a kalap mellett, nem egy „izé”, nem egy „ja, még ez is itt van?”, nem a szakmai munka egy kisegítő eleme, hanem áthatja a teljes tevékenységünket. Hosszabb távon az a személy képviselheti óvónőként vagy dadusként a katolikus óvodát, aki kellő tekintéllyel és hitelességgel tudja érvényesíteni a világszerte nagy tisztelet és köszönetet kiváltó elveket. Ugyanakkor óvónőinket megvédjük a közösségbe beilleszkedni nem tudó, elfogult, kiegyensúlyozatlan szülői követelődzésektől, erőszakos irányítási törekvésektől. Csak így tudunk a célunk felé haladni. A katolikus óvoda a gyermekek első felebaráti közössége. A szakzsargon első szocializációs bázist mond. Amennyiben még nem a felebaráti szeretet érzelmeivel érkezett a gyermek, a legfőbb törekvésünk, hogy felzárkóztassuk őt. Tudjon köszönni, kérni, megköszönni. Tanulja meg kifejezni szeretetét mások iránt, készítsen gyakran kis ajándékot társainak. Kérjen bocsánatot, ha megbántott valakit. Legyen gyakran „őrangyala” valamelyik társának. Otthon az esti imában mindig imádkozzon csoporttársaiért és az óvó nénikért is. Ezek így együtt adják a minimális feltételét annak, hogy a katolikus óvoda a küldetése szerint működhessen. Ezek egyébként a célravezető gyermeknevelés alapvető elemei. Mindezek után jöhet a lovaglás, a műúszás és a kínai nyelv. Ha valaki a katolikus értékrend bármelyik alapozó elemét elvszerűen és következetesen elutasítja, akkor folyamatosan kérni fogjuk, hogy keressen olyan intézményt, amely számára kedvezőbb. Nem a Katolikus Egyház, hanem a többi gyermek elemi javának hátráltatása miatt.

(összeállította: Szabó József László)