I. Bevezető

Az óvoda a legfiatalabb nevelési intézmény. A modernkor kívánalmaira jött létre. Ezért megesik, hogy az óvodai nevelési programok túlzottan törekednek a korszerűségre, nem gyökereznek biztos talajba. A rendkívül gyorsan változó körülményeket voltaképpen nem is lehet szervilis megfelelési kényszerrel követni. A katolikus óvoda nem igazodik a ma született és ünnepelt, holnap elfelejtett elméletekhez. Szilárd alappontja van, s ugyanilyen szilárd tapasztalata és tudományosan bizonyított igazsága. Az Egyház nem keresi az embert. A több ezer évet bemutató, számos kultúrára kitekintő ószövetség révén ismeri az embert (lásd, Goethe, Németh László és mások véleménye), és Jézus segítségével végleg megtalálta. Az Egyház (és a katolikus óvoda) nem engedi, hogy az emberrel kapcsolatos, tetszetős hangzású áltudományokkal az orránál fogva megvezessék. Az Egyház útépítőként, vezetőként, tanítóként, gyógyítóként van jelen az emberi közösségekben. Mert nem egy érdekcsoport ideológiáját követi, hanem isteni megbízatást teljesít: Szeresd az embert, a Földet, az életet, és vigyázz rá! Mi sem azért hoztuk létre rendkívüli erőfeszítéssel a katolikus óvodát, hogy a beteg társadalmat változtatás nélkül lemásoljuk és megjelenítsük, hanem azért, hogy hatékony segítséget adjunk az istenhiányos tévutakat járó embereknek visszatalálni az élet útjára. Ezek a tévutak ugyanis sok, felesleges lelki szenvedéssel járhatnak. Amikor valaki a zavarosban kezd halászni, kilövi a nálánál hitelesebbet és jogszerűbbet. Általában erről van szó az Egyház elleni mesterkedések esetében.

II. Néhány gondolat, mintegy az idei első szülői fórum gyanánt

Ha a tavalyi évünk vezérfonalát szeretném meghatározni, akkor talán azt írhatnám, hogy a „katolikus jelleg kialakítása és megerősítése” volt az egyik legerősebb gondolat. Sokat beszéltünk arról, milyen fontos, hogy a család fogadóképes legyen mindarra, amit a gyermek vallási értékként örömmel hazavisz. Idén, legalábbis a nevelési év első felében a hangsúly az anyaképzésen lesz. Az egyik édesanyával való hosszas beszélgetés során kristályosodott ki ez a téma.

II. 1. „Anyaképző”.

A „bevezetőben” megfogalmazottak miatt a katolikus óvoda – mivel a holizmust bizonyos mértékben vallja – „Anyaképző” is, főleg az elsőgyermekes anyukák vonatkozásában. Az „anyaképzés” nélkül nem lehet valóban szeretni az óvodában a gyermeket, nem lehet a neveléssel célirányosan haladni. A célt tévesztett nyugati társadalom lelkileg nagyon megterheli az embert. A modern kor nem az anyaságot karolta fel. Az eszmény a szélsőségesen emancipált nő. Azonban a természetet nem lehet megváltoztatni. (Dobd ki a természetet az ajtón, visszamászik az ablakon.) Bármennyire is nem az anyaságra nevelik a lányokat, az anyaság csodálatos programja egyszer csak beindul. S ez nem kevés konfliktust okoz számos fiatal anyában. Manapság igen gyakori a kismama-depresszió valamilyen foka. Az anyaságra nem felkészített nő ráébred, hogy most már az ő életében mindent ez a kicsi gyermek fog irányítani. Teljes mértékű függő viszonyba került vele. Mostanság egyre gyakoribb jelenség a nem egészséges, nem természetes kapcsolat a gyermekkel. Gyakran megesik, hogy az édesanya nem dolgozza fel, hanem lefojtja a tudattalanba a legfőbb konfliktusát: Élete értelmének, beteljesülésének, ugyanakkor zsarnokának, gúzsba kötőjének éli meg az isteni csoda jelenlétét. Emellett rászakad a váratlan felelősség is, amit a szíve alatt hordott gyermek még nem tudatosított. Embert kell életben tartanom, huszonnégy órás éberséggel! Minden felelősség rajtam van! S nincs nagymama, dédmama, nincs melegszívű empatikus szomszédasszony. Nem jön segítség az uralkodó kulturális trendektől. A túl nehéz helyzetek ritkán depresszióba, gyakrabban pánikszerű túlteljesítésbe sodorják a fiatal édesanyát. A legnagyobb segítség ilyenkor, ha érett, egészséges személyiségű férfi a párja. (Bármennyire is ellenállás ébred sokakban, ki kell mondani, ehhez hozzátartozik, hogy az egészséges személyiségű férfi aláveti magát Istennek, és érti a teremtés lényegét, s abban a neki jutó helyet.) Segítség a jó védőnő, a baba-mama klub, a plébániai fiatal házas közösség, de az óvoda is. Az óvoda segítsége a következő területen jelentős. Az eddig taglalt nehézségre adott spontán reakció a gyermekbe kapaszkodás. Ez természetes ösztön, és nagyon szükséges a gyermeknek. A teljes elfogadottság, a valakire mindig számíthatok érzése a gyermek számára nélkülözhetetlen. E nélkül állandó szorongásban élne, sőt akut életveszélyben érezné magát. A szimbiózist, az „összenövést” azonban az egészségesen fejlődő gyermek egy idő után lazítani akarja. (Erről szól az első és a második „dackorszak”.) Az anya ekkor – párkapcsolati nehézségei, lelki instabilitása, egzisztenciális kilátástalansága, stb. stb. miatt – pánikszerűen ráerősíthet a szimbiózisra. A gyermek pedig két irányba sérülhet. Túlzottan anyafüggő lesz, vagy túlmozgásos, mindenből kitörni akaró reakciók jelennek meg. Körülbelül az óvodáskor kezdete az az idő, amikor az anya megérkezik gyermekével az első szocializációs közegbe, és együtt rámosolyognak a többi gyermekre. Együtt fedezik fel az anya-gyermek szimbiózison kívüli világot. Az anya szóba áll a többi gyermekkel is, már nemcsak egyedül és kizárólagos módon a sajátjára irányul. Képes túllátni rajta, így jobban megérti a gyermek valódi javát is. Nem könnyű ezt a váltást megtenni az óvoda szakszerű segítsége nélkül. Gondoljunk bele! Három év múlva már a gyermek sokkal több effektív órát fog tölteni az iskolában, mint a szülei mellett. Nem mindegy, hogy első perctől kezdve boldog, örömteli helyzetbe kerül-e, vagy romboló ámokfutásai, beilleszkedési, elfogadási és elfogadtatási problémái miatt terápiára jár. Vétkezni hiánnyal és túlzással lehet. Sajnos, most már a törvény különleges szigorával kell védeni a tanárokat, amikor azért éri őket agresszív támadás a fenti állapotú anyák részéről, mert követelményt állítottak fel, merték gyengébb osztályzattal minősíteni a kevésbé értékelhető teljesítményt. Bizony, a legfontosabb dologban, a szeretetben is lehet túlzással vétkezni. A majomszeretet következménye az elfogult, önző látásmód, a túlzott szubjektivitás, az ebből fakadó hüperszenzibilitás. Nincs idő és mód kifejteni, de bizonyára sokan megértik, hogy e probléma nem válik javára a házastársi kapcsolatnak. Sőt. Előkelő helyen álló válási ürügy. Azzal, hogy az anya megértve gyermeke javát, lazítja a szimbiózist, teljesen visszatérhet életébe a férje. A mindenek feletti, elsődleges kapcsolat ugyanis a férj és a feleség között áll fenn.

Nem hatalmasodhat el egy katolikus óvoda egyik csoportjában sem az elfogult, önző, irigy látásmód. Közösségben vagyunk egy csoporton belül, és közösségben vagyunk az óvoda egészével. Ennek alakítgatása jórészt az óvónők helyes érzékén múlik. Túl azon, hogy a gyermek személyiségfejlődése, az anya mentális állapota, a szülők kapcsolata szempontjából igen fontos, hogy az óvodába másokra rámosolyogva érkezzünk meg a gyermekkel, az alapvető keresztény norma, a felebaráti szeretet is itt kezdődik. E nélkül miről beszélünk?

II. 2. Imádság.

Az „anyaképzéshez” hozzátartozik az ima megtanítása. Az anyai szívben jelen kell legyen az ima értékének ismerete, szeretete. Sokan vallják, hogy a lélek gyengélkedésének jele, ha érzelmi ellenállás van az imával szemben. A legelvetemültebb ateista bűnöző sem mondta még ki sohasem a történelemben, hogy megvetlek, anyám, ha imádkozol értem. Hogy az imádság mennyire kell a gyermek egészséges személyiségének fejlődéséhez, azt józan mérlegekéssel bárki felismerheti. A nyugati, fogyasztói világ kivételével ezt jelenleg is minden kultúra tudja, vallja, képviseli. Soha, senki nem adott még ki „tudományos értekezést” az ima káros hatásairól a gyermek lelki fejlődésére nézve.

II. 3. Kulturált kommunikáció.

Közismert, hogy bizonyos mondatokat nem mondunk ki. A gyermek sohasem hallhatja azt szüleitől, hogy „Te csak a bajnak születtél!”. Ez rendkívüli lelki bántalmazás, maradandó lelki sérüléssel, jóllehet a jog „ingerküszöbét” nem lépi át. A házasságban sem tanácsos a nőnek nyomásgyakorlás céljából kimondani, hogy „Elválok!”, mert onnantól kezdve igen könnyen a férfiúi büszkeség veheti át az irányítást. Még repedező alapjaiban megvan a szerelem, az alapvető önös érdek is az egyben maradást javallja, de a férfi „megmutatja, hogy vele nem lehet packázni”. A közösségi életben is vannak mondatok, amelyek nem hangozhatnak el. Vagy azért, mert súlyosan sértik a felebaráti szeretet normáit, vagy azért, mert merő rágalmazásnak minősülnek. Vidéki plébánosok tudnának mesélni arról, miképpen mentek tönkre plébániák, amikor bizonyos emberek csak azért kötődtek a keresztény közösséghez, hogy mindig újratöltsék pletyka-aknavetőjük lőszeres tárát. Számukra ott történetek az érdekes, sérült lelküket jól szórakoztató események. Akik nem tanultak meg józanul értékelni, nincs képességük alkotásra, és nem tudnak saját szűken értelmezett érdekükön túllátni, különös kéjjel művelik a pletyka műfaját. Eközben gyermekeik, unokáik elvadultak a templomtól. Ezek a naiv lelkek jobban hozzájárultak a falu lezülléséhez, mint a rafinált olasz, francia és német mezőgazdasági lobbik. A mi vonatkozásunkban, a mi óvodánkban igen nagy a felelőssége ebben a kérdésben az óvónőknek, és a komoly többséget képviselő intelligens szülői körnek. (Az intelligencia a mi szóhasználatunkban sohasem diplomát, hanem összetett látásmódot, árnyaltan értékelő, kifinomult lelki képességet jelent. Számos jezsuita iskola nevelési jelmondata: „Analizálj tárgyilagosan, okoskodj ésszel (ne szubjektív érzelemmel), válaszd a jobbat (nem a jót, hanem a jobbat!), és cselekedj mindig szeretettel”.) Bár olykor még a nagyon intelligens szülők figyelmét is fel kell hívni szeretettel arra, hogy a gyermeke iránti érthető és méltányolható szeretetből most kissé elfogult ítéletet hozott. Ezért szükséges a második nevelési évtől kezdődően, hogy minden szülői levelező fórum, amely az óvoda belső életét taglalja, az intézményvezető hozzájárulásával jöjjön létre, és a csoportvezető óvónők moderálják. Senki sem használhatja egyéni céljaira az óvoda nevét, és ne erőltesse rá egyéni véleményét a csoportra. Természetes, és teljesen rendben van, hogy minden édesanyának a legkedvesebb témája a kisgyermeke, s ez az inspiráció nagyon gazdag. Egyébiránt a pletyka kedvelőit is szeretjük, általában kedves emberek, amíg egy határt nem lépnek túl. S ez a határ az intézmény jó hírét károsító rágalom. Konkrétan. Történt egy óvónői vagy dadusi ügyetlenség, figyelmetlenség. Valamelyik kisgyermek nem kapta meg a túrórudiját. Hihetnénk, hogy az érintett óvónő vagy dadus kifejezi sajnálkozását, és ezzel az ügy két órán belül feledésbe merül. De nem. Beletápláljuk a gyermekbe, hogy veled megbocsájthatatlan méltatlanság történt (ettől nem csupán, mint pap, de mint egykori középiskolai etikatanár is megborzadok), és fél év elteltével városszerte hallható lesz, hogy „a katolikus óvodában ételmegvonással büntetik a gyermekeket”. (Tény, hogy Johann Friedrich Herbart ezt megengedhetőnek tartja, de a mi bölcsességforrásunkat nem Herbartnak, hanem Jézus Krisztusnak hívják.) Még az Önkormányzat egyik tisztviselője is erős hivatali felindultságában – átlépve hatáskörét – kifejezte rosszallását, amiért a Szent Erzsébet Katolikus Óvoda ennyire eltért a katolikus nevelési elvektől. Ne legyen kétségünk, van az a határ, amikor a bocsánatkérés elmaradása esetén jogi elégtételt kell vennünk. Nem bosszúból, hanem az intézmény jó hírnevének megőrzése, és vallási felekezet iránti gyűlöletkeltés orvoslása okán. Nem vagyunk tökéletesek, gyakran kell az egyre jobb teljesítmény reményében korrigálni, módosítani, elnézést kérni, de mindez maradhat családon belül, hiszen a tökéletesség nem emberi, hanem isteni privilégium. A családi perpatvart sem az utcán hirdetjük ki másnap. Nem így veszünk elégtételt párunkon vagy gyermekünkön. Ha pedig a dühöt az Egyház iránti büszke tájékozatlanság és az ezt fenntartani szándékozó ellenszenv motiválja, akkor, mit is keresünk ebben a közösségben? Bizonyára nem az Egyház értékeivel való együttműködést.

Találkozunk azzal a fejleménnyel is, hogy néhány gyermek más óvodában folytatja. Mi ezt a szülői döntést nem kérdőjelezhetjük meg. A szülők, főleg az édesanya minden szakembernél hamarabb, mélyrehatóbban, és pontosabban lát. Hisszük, hogy jó óvoda vagyunk, de nem mindenkinek mi vagyunk a legjobbak. Szeretettel, mint egy kicsit a sajátunkat adjuk át más óvodának a négy-öt kisgyermeket. Imádkozunk értük, és ha úgy adódik, előnyben vannak az esetleges visszatéréskor.

Van néhány dilemma. Ezekről is lehet beszélni, bár messze nem a többségi véleményt tükrözik, és kissé elhamarkodott felvetés benyomását keltik. Ezért válaszolunk itt-ott humoros módon. Az elvek minél pontosabb rögzítése miatt azonban érdemes ezeket is szóbahozni.

1. Ha a szülő nem igényli, a hitnevelést, mondván, ők nem élnek vallási életet, akkor ezt tiszteletben kell tartani a katolikus óvodában. Igen. A kulcsszó a tisztelet. Ki kit tisztel? A vallásnélküli életet, az Egyház elleni kultúrharcot ugyanis másutt kell megélni, nem a katolikus óvodában, azt követően, hogy megtévesztő módon kieszközöltük a bekerülést. Ide senki senkit nem kényszerített be. Volt elegendő idő, lehetőség és alkalom az alapos tájékozódásra. Az nem az Egyház iránti tisztelet, ha úgy szelektálunk, hogy azt a lehetőséget megragadtuk, hogy Dunakeszin a nem térítési díjas intézmények közül csak a Szent Erzsébet Óvoda vesz fel hároméves gyermeket, de az óvoda céljaival ígéretünk ellenére nem működünk együtt, sőt miután betelepedtünk, azt keressük, hogy min sértődhetünk meg. Ahogy egy zenei óvodában sem vagyunk illetékesek, ha a személyiségfejlődés szempontjából ártalmasnak véljük a zenét, vagy egy idegen nyelvi iskolában sem kell jelen lennünk, ha megvetjük azt az idegen nyelvet, úgy a katolikus óvodával sem tisztességes jogviszonyt erőltetni, ha nem tiszteljük azt, amit képvisel. Ne legyen kétség afelől, hogy a következő nevelési évben hetente fogjuk felhívni annak a szülőnek a figyelmét arra, hogy nem a megfelelő intézménnyel került jogviszonyba, aki boltban, fodrásznál, levelező fórumon értetlenségét fejezi ki amiatt, hogy a katolikus óvoda katolikus.

2. A szentmise túl nehéz a kisgyermekeknek. Valami más formát kellene helyette bevezetni. A szentmise a keresztény élet forrása és célja. Nem ízléskutatás hozta létre, hanem krisztusi örökségünk. Ahogy kilépve az utcára a KRESZ-t sem helyettesítjük Disneylanddel, hanem a közlekedést szabályozó célszerűségét mutatjuk be, apát sem helyettesíti szalmabáb a családban, hanem ő maga van jelen az apaság teljes értékrendjével, a tavaszt sem rejtjük el, mondván túl tudományos, túlzottan információgazdag, úgy a szentmise is a maga eredetiségében áll a gyermek elé, mint felfedezésre váró gyönyörű valóság. Látjuk egy év alatt is a gyermekeink fokozatos rányílását a szentmise által képviselt értékrendre. Nem tagadjuk, hogy a cél a misztérium iránti tisztelet kialakítása. A szentmise ugyanis nem egy a gyermeket szórakoztató programok közül, hanem a kegyelmi élet legjelentősebb forrásaként van jelen a keresztény családok számára, és általuk a világ javára. A szentmise Jézus egyetlen, örök tökéletes áldozatának megjelenítése az Egyház által, hogy ez áldozat gyümölcseinek részesei lehessünk, a hitbeli együttműködésünk mértéke szerint. A szentmise – mint minden szentség – reálszimbólum. Létre is hozza azt, amire rámutat. Nem az emberi személyiség kiteljesedése ellen, hanem pontosan annak érdekében hat. Aki jelen akar lenni Jézusnak a világot éltető áldozatában, az az ember már nem az ügyeskedést és a bekkelést tekinti életeszményének, hanem azt, hogy személyiségének teljes súlyával és jelenlétével beleálljon az ÉLET-be. Jézus teljes jelenlétében Isten tökéletes önátadással közeledik hozzánk. Aki ezt hálásan fogadja, maga is képes lesz a lehető legteljesebb önátadásra, hogy benne és körülötte megfoganjon a teremtés a maga valóságában. E nélkül valamiképpen kívül maradunk az életen. Jóllehet, minden szentmise az egész egyetemes emberiséget átöleli, ám ebből az ölelésből ki lehet bontakozni. (Ezt mondja Jézus a Szentlélek elleni bűnnek, amely nem nyer bocsánatot.) A szentmise tehát nem „kárhozatos bálványimádás”, mint a Heidelbergi Káté 80. §-a mondja, hanem az emberiség történetének valaha volt legcsodálatosabb (reál)szimbóluma. Tehát nem gyerekszórakoztató program, bohóccal és Móka Mikivel, hanem felemelő istenközelség. A szentmise az ember oldaláról leírható úgy is, mint az egyéni vallásosságunk közösségi rendező elve. Isten oldaláról szemlélve pedig azt kell mondanunk, hogy a szentmise révén Isten a lehető legvalóságosabban belép a mi emberi világunkba. Tény, hogy a nyugati világban a felnőtt emberek 90 %-a nem akarja, hogy Isten belépjen az ő világukba, illetve szabályozzák, mikor, mennyire, miért és hogyan lépjen be. Ezt tükrözi a nyugati világ emberének pszichikai állapota. A gyermek azonban valami csodálatos isteni védelem alatt áll. Helyesebb érzékkel rendelkezik a szentmise iránt, mint a felnőtt. Ezért (is) mondja Jézus: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Ne gondoljuk, hogy a szentmise „életidegen” a gyermek számára.

3. Az én gyermekemnek nincs vallásos hajlama. Ezt tessék figyelembe venni. Ezt ilyen korán nem lehet felismerni, legfeljebb célként meghatározni: Nagyon vigyázok arra, hogy gyermekemnek ne legyen vallásos hajlama, mert az engem zavarna. De ez esetben mit keresünk egy katolikus óvodában? Egyébiránt tudományos tény – elegendő tapasztalati bizonyíték áll mellette –, hogy vallásos hajlam nélküli ember még nem született a Földre. Az élete javarészét ateistaként definiáló Madame Curie így írt egy levelében nagykorú lányának: „Ismered a hittel kapcsolatos felfogásomat. Téged azonban ez ne befolyásoljon. Ha lelked másra vágyik, szabadon éld meg.”

4. Az óvodában vannak kedvelt és kevésbé kedvelt családok, illetve csoportok. Nincsenek. Mindenki egyformán kedvelt. Aki így lát, lehet, hogy saját gondolatvilágát vetíti ki, holott a legtöbb embernek igen eltérő a gondolatvilága. Ez teszi izgalmassá, érdekessé a jó szándékú emberek dialógusát.

5. Akkor miért hívnak meg csak egyeseket a támogatóknak rendezett eseményre, és miért kapnak csak egyes csoportok kerti játszóeszközt?
Lehet, hogy nem kommunikálta eléggé pontosan az eseményt kitaláló és szervező szülői közösség, de a „támogatók” alatt e rendezvény kapcsán azokat értette, akik az építkezést támogatták, mégpedig úgy, hogy nincsen az intézményt igénybevevő unokájuk. Így valóban csak és kizárólag az Egyház küldetése iránti elkötelezettség motiválta őket. (Van unoka nélküli kisnyugdíjas, aki a négy év alatt havi rendszeres támogatással közel 1.000.000 Ft-ot adományozott az építkezésre.) Többen nem látták még belülről az általuk támogatott épületet, és kevés ismeretük volt annak életéről. Ezért kapták a meghívást.
Félek, hogy a játszóeszközökkel kapcsolatos felvetést egy hamis sztereotípia táplálja, ami szerint az Egyháznak még a bőre alatt is pénz van. Nincs. Éppúgy hétről-hétre élünk, mint bármely bérből élő család. Az óvoda gyorsított megnyitása csak úgy vált lehetségessé, hogy három alvállalkozóval meg tudtunk egyezni, utolsó számlájukat csak 2012-ben fizetjük ki. Tehát ebben az évben még adósságot törlesztünk. A nyár folyamán volt olyan hét, hogy a Szent Imre Egyházközség és a plébános teljes pénzkészlete együttvéve 540 forint volt. Ez teljesen rendben van, sok család ismeri ezt. Ha valami váratlan adomány érkezik, azt a plébános az egyházközségi tanáccsal dacolva, idén még az óvodára költötte. (Az egyházközségi tanács álláspontja az, hogy most már más feladataink vannak, az óvodát tartsák fenn azok, akik használják.) Így vett az egyházközség nyáron egy játszóvárat és egy medencét. Nem ennek vagy annak a csoportnak, hanem az óvodának. Ilyen ínséges helyzetben, amíg nem tudjuk mindegyik csoportot ellátni udvari építményekkel, okosan, forgószínpadszerűen kell a kisgyermekek rendelkezésre bocsátani a már meglévő eszközöket.

6. Miért nem bízzák rám, hogyan köszönök. Belegondoltak, milyen helyzet áll elő, amikor a gyermekem az orvosnőnek, sőt a boltban is „Dicsértessékkel” köszön?
A köszönés fontos és nélkülözhetetlen jel. Az odatartozás és az együttműködési készség jele. Ahogy annak megtagadása egyértelmű közlése a távolságtartásnak és az együttműködési készség eltökélt feladásának. Pedig az együttműködési készség ígérete a gyermek felvételének szinte egyetlen kritériuma volt, jóllehet a Közoktatási Törvény V. fejezet 81. §-a ennél több feltétel jogos kikötését is ráruházza az egyházi óvodára és iskolára. Mindezen túl a köszönés udvariassági kérdés is. Mindenkit a maga köszönési formájával tisztelek meg. Továbbá. Nem tudok elképzelni olyan rideg lelkületű felnőttet, aki ne venné meleg szívvel a kisgyermek jelzését arról, hogy ő melyik óvodába jár, ha netán olykor-olykor óvodánkon kívül is harsány „dicsértessékkel” köszön. Óvodánk legfőbb népszerűsítői maguk a gyerekek. S még valami. A disztingválás a kulturált személyiség velejárója. Az intelligencia korai jele. Ezért nem lehet elég korán kezdeni. A kisgyermek szívesen disztingvál. Ha a doktor néni azt szereti, ha „csókolomot” köszön neki, akkor így fogja őt köszönteni. Ha az óvó néni a „dicsértesséknek” örül, akkor feléje így fog megszólalni. A kisgyermek tud disztingválni, amikor hitvalló református családból érkezvén keresztvetés helyett szívecskéjére teszi a kezét, s az otthon megtanult felekezeti módon köszön az óvodában. Azzal, hogy a közösségben teljesen jelen vagyunk, a személyiség egyéni jegyeit is örömmel fel kell vállalnunk

III. Szülői fórumok, és szülői katekézis az új nevelési évben

Az idei szülői fórumok időpontja:

• szeptember 20.
• október 18.
• november 22.

Örömmel látjuk ezeken az alkalmakon az új szülők mellett a „régieket” is.

Főleg a szentmiséken tapasztalhatják a szülők, több Egyházzal kapcsolatos ismeretre lenne szükségük ahhoz, hogy a gyermekeiknek hatékonyabb segítséget nyújtva tudjanak jelen lenni az Egyház legfőbb eseményén. Többen említették a szülői fórumokat követően, hogy bizonyára azért alakul ki nehezen a valódi fórum jelleg, mert a jelenlévők úgy érzik, kevés a meglévő ismeretük a jó kérdésfelvetésekhez. Ugyancsak a szülőktől jövő igény, hogy legyen minden szempontból hasznos az életükben az a két-három év, amit a katolikus óvoda kötelékében eltöltenek, ezért havi vagy kétheti rendszerességgel szívesen vennének hitismereti tájékoztatót a Bibliáról, az Egyházról, az egyházi ünnepekről, a lélek mélyebb titkairól. Ezeken az esteken a szülőket leginkább foglalkoztató témákat lehetne átbeszélgetni. Arra is fel tudnának készülni a szülők, hogy az óvoda után szakavatottan vigyék tovább a gyermek vallásos nevelését, hiszen az iskolában – hacsak nem egyházi iskola – már csak heti egy hittanórára lesz lehetőség, általában nem a legoptimálisabb körülmények között.

összeállította: Szabó József László plébános