Melyek az értékviszonyítás szempontjai? Mi a katolikus óvoda?

A katolikus óvoda – ahogy ezt a Közoktatási Törvény is tudomásul veszi és garantálja – nem „értéksemleges”, hanem a katolikus elvek mentén elkötelezett óvoda. Létének két elvi alapja van. 1. A Katolikus Egyház vallja, hogy született joga bármely fokú és bármely típusú iskola alapítására és működtetésére, a Katolikus Egyházhoz tartozó hívek szolgálatára, mégpedig kettős jogcím révén. Ez a kettős jogcím, az Egyház szellemi tudása és lelki kompetenciája. 2. A demokratikus társadalmakban a katolikus családok – mivel a szülők az elsődleges felelősei a nevelésnek – teljes joggal kérhetik, hogy a közoktatásban számukra jelenjen meg a keresztény értékrend. Mivel az adózó keresztény állampolgárok adójukban már befizették a közoktatást az állam számára, az államnak kötelessége a szülők igénye szerinti közoktatási rendszerbe visszatéríteni ezt az adóhányadot. A pénznek oda kell kerülnie, ahol a tényleges közfeladat ellátás történik. Mindez azt is jelenti, hogy a katolikus óvoda létének jogi alapját – a vallásszabadság, valamint az állam és az Egyház szétválasztásának alkotmányos elvei szerint – az adja, hogy a katolikus családok kérik a köznevelésben, illetve a közoktatásban a keresztény értékrend jelenlétét, illetve ezt biztosító köznevelési és közoktatási intézmények elegendő számát. Valójában csak annyi katolikus intézmény létének van jogalapja, amennyi ezt az igényt szolgálja. Katolikus óvoda csak katolikus óvodaként működhet. Mindenki csak addig maradhat kapcsolatban vele, amíg ezt nem akadályozza. (Az akadályozás például hangulatkeltést és szervezkedést jelent a keresztény értékrend ellen az adott intézményen belül vagy annak vonatkozásában. Például valaki, aki egyébként jogviszonyban van a katolikus óvodával, nyilvános fórumon közli, hogy ő a kettős nevelés híve, mindazt, amit az óvoda lelkileg épít, azt ő otthon lerombolja. Az imádságot és a vallásos magatartásformákat leszólja, gúnyolja.) Az ilyen szülő nyomatékosan felszólítható, hogy keresse meg azt az óvodát, amellyel kész együttműködni.

A magán-, illetve alapítványi óvoda így fogalmaz: „Célunk, hogy a gyermek és a szülő valamennyi igényét kielégítsük”. Az önkormányzati óvoda így fogalmaz: „Célunk, hogy a gyermek és a szülő minden jogos és méltányolható igényét, a szakmaiság kritériumai szerint, magas szinten kielégítsük”. A katolikus óvoda így fogalmaz: „Célunk, hogy a gyermek és a szülő minden jogos és méltányolható igényét a szakmaiság kritériumai szerint, magas szinten kielégítsük, miközben mi is igényt támasztunk, és ezzel szíves együttműködést kérünk”.

A Szent Erzsébet óvoda alapításának sajátosságai

Az Egyház régi tapasztalata, hogy a koncentrikusan bővülő intézmény működik jól. Először egy kisebb, együttműködő, az elveket világosan értő és megélő közösség kezd, majd ehhez csatlakoznak azok, akik ennek részesei akarnak lenni. Dunakeszin a legveszélyesebb megoldás született. Egyből, teljes létszámra felduzzasztottunk, többnyire ismeretlen családokkal egy hatalmas intézményt, és bíztunk abban, hogy együttműködők lesznek. Mindezt arra alapoztuk, hogy a hosszan tartó építkezés alatt folyamatosan frissítettük a honlapot, számos fórumot tartottunk és írásos formában is tájékoztattuk a szülőket, hogy mi a különbség az óvoda és a katolikus óvoda között. Dunakeszin 2011-ben, az igen költséges alapítványi és a magánóvodákat nem számítva csak mi vettünk fel hároméves, sőt két és féléves gyermekeket, mégpedig igen nagy számban. Ez egyrészt kényszer volt, másrészről bátor vállalkozás. A kényszer amiatt állt be, hogy várakozásainkat megcáfolva mindössze két-három katolikus család hozta át hozzánk a már önkormányzati óvodába járó gyermekét, és ugyanennyi a már más egyházi óvodába járókat. Mondván, hogy hamarosan új (iskolai) közösségbe kerül a gyermek, nem lenne szerencsés közvetlenül előtte még egy nagy traumát okozó váltást csinálni. Így nem szabadultak fel amott helyek azok számára, akiknek egyértelműen önkormányzati óvodába kellett volna vinniük a gyermeket, nálunk pedig nem alakult ki az egészséges és arányos korosztályi hányad. Mégis mindennek bátran néztünk elébe, bízva abban, hogy a szülők nagyra fogják értékelni, hogy nem drága magán- és alapítványi óvodába kellett vinni hároméves gyermeküket, és valljuk be, nagy lehetőség van abban, hogy három-négy évig fejleszthetünk, nevelhetünk egy gyermeket. Jól kibontható és aktivizálható a természetes és természetfeletti egzisztenciál, felismerhető és lendületbe hozható a különleges manuális ill. szellemi készség, és jól felkészíthető a gyermek az iskolakezdésre. Az utóbbi alatt, természetesen a szocializáció megfelelő szintjét is értjük. Emellett egymást segítő, gazdagító, tisztelő közösséggé formálódnak az óvodával kapcsolatba került szülők is. Orvosolhatjuk a társadalom végzetes szétesését. Itt más-más felfogású, neveltetésű, elkötelezettségű emberek tudnak közös értékrendet találni, ennek érdekében összefogni, alkotni, barátkozni.

Mi valósult meg ebből?

Sokan humoros megjegyzésnek, vagy túlzó perfekcionizmusnak vélik, amikor azt hangoztatom, hogy nagyon boldog lennék, ha két-három éven belül katolikus óvodává válnánk. Az óvónők közül, még senki sem dolgozott katolikus intézményben. Ők a katolikus jelleg minél pontosabb és gazdagabb megértése érdekében a heti nevelési értekezleteken, valamint a fenntartó által szervezett továbbképzéseken nyitottan és készségesen részt vesznek. Többen pont olyan átalakuláson mennek keresztül, mint a szülők egy része. A „vallásos vagyok a magam módján” felfogás helyett meg kell születnie a „vallásos vagyok Krisztus egyháza módján” felfogásnak. (Megválunk attól a munkatárstól, aki az eleve tudás adományát vindikálja magának, és nem érzi, hogy bárki tudásban és a feladat értésében felette állhat a katolikus óvoda vonatkozásában.) Figyelvén a katolikus óvodákat – s igen sokkal van kapcsolatunk –, azt a tapasztalatot osztják meg velünk, hogy a szülők túlnyomó többsége előbb vagy utóbb megérti, hogy mi a gyermek hosszú távú érdeke, és az esetleges hozott ellenszenvét az Egyházzal szemben feladja. Megérti, hogy lehet jobban és helyesebben szeretni a gyermekét és családja jövőjét, mint ahogy ezt eddig ösztönösen tette. Miközben értékeket adunk át, magunk is nyitottak vagyunk újabb és újabb értékek befogadására. Egy személyes példa. Két fiatalasszony egymástól függetlenül jelezte decemberben: „Atya, szeptember óta megkeményedett a hangja, és kevésbé barátságosak az írásai.” Nagyon értékes jelzés volt számomra, hiszen arra hívták fel a figyelmemet, hogy több megértést és szeretet kérnek.
A gyermekeknél fontos állomás volt a karácsonyi szünet. Az egyik csoportnál szeptemberben és októberben kissé félrement a beszoktatás. Reggelente az óvodába olyan reflexekkel érkeztek, ami nehezen volt kezelhető. A szünetben a reflexek törlődtek, és újra kezdődhetett, immár tudatosabban a szokásrend kialakítása. A vízkereszthez kapcsolódó „házszentelés” alkalmával (január 13-án, délelőtt) szinte hatcsoportnyi angyal figyelt csillogó szemekkel. Az első januári ovis mise után az egyik szülő jelezte: Atya, ez már egészen jó mise volt. Mindig előre kell haladnunk. Nagy baj lenne, ha a szeptemberi szinten tartanánk. Az a dolgok helyes rendje, hogy egyre inkább gazdagodik tudásban, tapasztalatban, a hatékonyabb eszközök megtalálásában szülő és pedagógus egyaránt. Mindezt a gyermek iránti szeretet és felelősség táplálja.
Hogyan összegeznék? Mintegy negyvenszázaléknyi szülő már igényli, éli és támogatja a katolikus óvoda szellemiségét. Mintegy harminc százalék időnként elbizonytalanodik, majd újra lelkesedik, ők olykor több megértést és szeretet kérnek, mert gyermekük már nem, de ők még a „beszoktatás” idejét élik. Mintegy húsz százalék nincs látókörben. Mintegy öt százalék saját hiányosságait másokon kéri számon, követelődző, nem kooperatív, nem rendelkezik a legjobb megoldás keresésének készségével. S mintegy öt százalék, akiket a pillanatnyi helyzet szerint felkérnék, hogy a kettős nevelés rendkívüli kártételei miatt vigye gyermekét alapítványi vagy magánóvodába. Ez a gyermek érdeke. Felfogásunk szerint a kettős nevelés – az óvodai hitnevelés otthoni leszólása és kigúnyolása – sokkal nagyobb probléma, mint amikor valaki egyáltalán nem törődik a gyermeke hitének és istenképének alakításával.
Összességében, figyelembe véve, hogy nem a legoptimálisabb óvodaindítási metódust választottuk, talán ez nem is rossz eredmény. De attól a bizonyos negyven százaléktól nagyon sok imát, többletszolgálatot és türelmet kérünk. Megéri.

Szabó József László plébános